S: Összetartó, szerető családban nevelkedtünk mindketten, a szülői példa meghatározó. A szülők bármit mondhatnak és taníthatnak, a gyerekek azt fogják másolni, amit látnak. Az esküvőnk előtti jegyesoktatásunk a lelkésszel olyan áldás volt a házasságunkra, amit a mai napig őrzünk és óvunk, és hisszük, hogy Istennel lehet kiteljesedni, jól „végigcsinálni”
»Számít az a papír?«
S: A mai világban, amikor a papír sokaknak csak arról szól, hogy az emberek közös hitelt vegyenek fel, vagy a gyerek az apa nevét kapja, a papír nyilván semmit nem ér. Nem is az számít, hanem a házasság intézményéről szóló tudás, a döntés és az elválaszthatatlanság mélysége. Sajnos olyan világban élünk, amelyben gyakran lecserélünk sok mindent: kocsit, mobiltelefont, tévét. A fogyasztói társadalom arra késztet, hogy a kapcsolatainkat, a társunkat, a barátunkat is cseréljük le időnként. Szívjuk ki belőle azt, ami nekünk még jó, legyünk kapcsolatvámpírok. Ha nem így szeretnénk élni, hanem olyan odaadó szeretetben, amelyben a másik fontosabb lesz, mint saját magam, azt a házasságban lehet megélni.
R: Mi nem a »papír’« miatt házasodtunk össze; mi áldást akartunk kérni a kapcsolatunkra, szövetséget akartunk kettőnk között isteni pecséttel. Mediátorként úgy látom, érdemes egymás szükségleteinek betöltésére figyelni. Az embernek vannak alapszükségletei, ha azokat betölti a párunk, akkor nem fogunk más felé kacsingatni. Az egymással kapcsolatos támogató kommunikáció sokat segít; ha a párunkat, a gyerekeinket nem minősítgetjük, vádoljuk, hanem egyes szám első személyben énközléseket alkalmazunk: hogyan éreztem magam, mit gondolok, így elkerülöm, hogy megbántsam a másikat. A gyerekekkel is jól működik ez. Nálunk alapvető, hogy kíváncsiak vagyunk egymásra; nem csak a logisztikáról beszélgetünk Somával, hanem az érzéseinkről, a lelki fejlődésünkről is.”