„Dögöljön meg a másik!”

Lassanként belebetegedünk abba is, amennyit hallunk a magyar egészségügy bajairól, problémáiról. Miközben tudomást sem veszünk arról, hogy a világon háromféle ország létezik, tekintet nélkül azok kultúrájára, vallására és modernizációjára:

Slágertéma ez, hálás közönséggel. Jóleső érzés ezeken a húrokon játszani, hiszen a szociális demagógiának nincs párja, esetleg csak az etnikai alapú izgatás érhet fel hozzá. Világos, hogy egy tetszőleges ellenzéki párt, bármi történjek is, folyamatosan melegen tartja a témát. Mindenhol.

Amiről azonban jóval kevesebb szó esik, az a mi viszonyulásunk az egészségügyhöz és dolgozóihoz. Arról, hogy mi milyen formánkat és főleg melyik arcunkat mutatjuk a kórházak világában.

Ahhoz ugyanis, hogy tisztán lássunk, már az elején szögezzünk le egy fontos tételt: az emberek igen jelentős része a lumpenproletariátus leghányingerkeltőbb hagyományait villantja fel szociális érintkezéseiben, és e tradíciók különösen felerősödnek, ha mindezt fehér köpenyek asszisztálása közepette hajthatja végre.

Ez valahogy nem divatos, kevés embert érdekel.

A választópolgárt a baloldal alulról akarja megfogni, az abszolút érzelmi viszonyulással. Szenvedő alany csak a beteg lehet, akinek mindenkori önkényt kell elviselnie a fasiszta államhatalom kinyújtott karjaként funkcionáló, feudális viszonyokat rezerváló orvostól. Már-már a szcientológiára jellemző, okkult, atavisztikus félelmet látunk ebben a propagandában. Csodálkozhatunk-e ezek után, ha rendre akad olyan beteg, aki szinte tudatalatti meghatározottsággal érzi magában a felhatalmazást, hogy állat módjára viselkedjék? Könnyes szmájlikkal kísért megosztásokat érdemel egy lelakott kórházi szoba képe, esetleg a kizsákmányolás azon foka, amikor a betegtől wc-papírt kér az intézmény. A megosztások és a szmájlik úgy özönlenek az ilyen posztokra, mint legyek a fekáliára. Hiszen olyan hálás dolog a legprimitívebb érzelmi szuggesztiókra hatni. Esetleg ajánlhatnék még ezekhez a bejegyzésekhez kölyökkutyák és kerek képű, mosolygós, dagi csecsemők szerepeltetését is, így a propagandához még adott esetben további 300 klikkelés várható.

Hiszen az igazság az, hogy a wc-papír nem csak hozzájárulás, de védekezés is. Ugyanis az ilyen piszlicsáré cuccokat a kórházi mellékhelyiségekből ellopják. Speciális papírtartókkal is próbálkoznak, amibe nem olyan egyszerű benyúlni és kikapni a cuccot, de megoldják. Mondjuk egy szatyorba beletekerik az egészet és a gurigamentesség ezt csak egyszerűbbé teszi. Nyilvános szappannal sem érdemes próbálkozni, mert leeresztik egy üvegbe, megoldják ezt is. Ami jelenleg megoldást jelenthet, az a habos kézmosó használata, aminek én nem tudom a hivatalos nevét, de mindenesetre nem lehet ellopni, mint a folyékony társát, mert a tartályon kívül összeesik és kiszárad. Természetesen kéztörlőt sem javallott ilyen helyeken tartani, mert a sorsa hasonló lenne. Marad a gépi szárító. Ugyan ezt is le lehet törni egy balta tompábbik felével, de mégis macerásabb és zajosabb meló.

A magyar választópolgár megalázónak érzi a kórházi várakozást is, mert túl sokat törődnek másokkal; ugyanakkor megalázónak érzi, ha rá, személy szerint nem jut elég idő.

Ugyan próbálkozhatunk azzal, hogy esetleg magyarázni próbáljuk a fejben múló, relatív idő fogalmát, szemben az objektív, valódi idő múlásával, és rámutatni, hogy valójában messze nem töltött el annyi időt a folyosókon, mint amennyit méltóságos fejével gondolni óhajt, de nincs túl sok értelme. Meghatározott politikai szereplők érdekeltek a fantáziavilágok fenntartásában és a szerepjáték-társasjátékok VR-szerű erőltetésében; és valljuk be, a fentiek szuggerálása még mindig kevésbé káros, mint hetvenvalahány genderavatar valóságosnak hazudása.

Valahogy arról sem esik különösebben szó, hogy a primitívségnek milyen fokát mutatják igen sokan az egészségügyi intézményekben. Ahogy a recepcióra belépve máris a kurvaanyázás az induló szólam, és a szubhumán fosvihar ehhez képest csak eszkalálódik. Hiába, az emberben csak feltódulnak bizonyos érzések.

Mert az igaz, hogy 1945 után az értékek és a viselkedési kultúra olyan mértékű szétverése kezdődött meg, ami jóvátehetetlen károkat okozott a társadalmi pszichében, és napjaink társasági viselkedését látva egy jobb érzésű, 80-90 éve élt polgár eltakarná a szemét, ám mindezeket tudva is őszintének kell lennünk. A neveltetés és alapvető értékek tisztelete mellett egy sor állampolgártársunkat az tartotta vissza az emberalatti viselkedéstől, hogy tudta, tetteinek világos és megúszhatatlan retorziója lesz. És amely retorziók elkerülhetetlenségét egészen a világháborúig szavatolta az államhatalom. De aztán az onnantól turbófokozatra kapcsolt erjedés

Az emberhez méltó életet és körülményeket a komcsik felváltották az üzemi étkezdés pörkölttel és a kétszobás, távfűtéses panellal, mi pedig örömmel a tenyerükbe csaptunk. Ezek a nivelláló folyamatok úgy oldották fel az értékeket, mint víz a pezsgőtablettát.

A levezetésből pedig sokadjára állapíthatjuk meg, hogy a fensőbbségesebb elvek és az azok szerinti életvitel bőven nem mindenki sajátja, de legalább bizonyos körülmények között rákényszeríthetőek a többségre; és ha másért nem, hát jobb belátásuk miatt nem fognak a folyosó közepére szarni.

Nem mintha nem lenne számukra mindegy, de a következményektől eltekintenének.

A magyar egészségügy és dolgozói hibáinak sorolása mellett magunkba is nézhetünk néha, mielőtt újra üvöltve dörömbölésbe kezdünk a rendelőintézet vizsgálójának ajtaján, miután tíz perce nem jutottunk be.