Lassanként belebetegedünk abba is, amennyit hallunk a magyar egészségügy bajairól, problémáiról. Miközben tudomást sem veszünk arról, hogy a világon háromféle ország létezik, tekintet nélkül azok kultúrájára, vallására és modernizációjára:
ahol elégedetlenek az egészségüggyel, ahol elégedetlenek az adórendszerrel, illetve ahol mindkettővel.
Slágertéma ez, hálás közönséggel. Jóleső érzés ezeken a húrokon játszani, hiszen a szociális demagógiának nincs párja, esetleg csak az etnikai alapú izgatás érhet fel hozzá. Világos, hogy egy tetszőleges ellenzéki párt, bármi történjek is, folyamatosan melegen tartja a témát. Mindenhol.
Amiről azonban jóval kevesebb szó esik, az a mi viszonyulásunk az egészségügyhöz és dolgozóihoz. Arról, hogy mi milyen formánkat és főleg melyik arcunkat mutatjuk a kórházak világában.
Ahhoz ugyanis, hogy tisztán lássunk, már az elején szögezzünk le egy fontos tételt: az emberek igen jelentős része a lumpenproletariátus leghányingerkeltőbb hagyományait villantja fel szociális érintkezéseiben, és e tradíciók különösen felerősödnek, ha mindezt fehér köpenyek asszisztálása közepette hajthatja végre.
Mert arról ki és mikor beszél, hogy az egészségügyben dolgozóknak mit kell kiállniuk?
Ez valahogy nem divatos, kevés embert érdekel.
A választópolgárt a baloldal alulról akarja megfogni, az abszolút érzelmi viszonyulással. Szenvedő alany csak a beteg lehet, akinek mindenkori önkényt kell elviselnie a fasiszta államhatalom kinyújtott karjaként funkcionáló, feudális viszonyokat rezerváló orvostól. Már-már a szcientológiára jellemző, okkult, atavisztikus félelmet látunk ebben a propagandában. Csodálkozhatunk-e ezek után, ha rendre akad olyan beteg, aki szinte tudatalatti meghatározottsággal érzi magában a felhatalmazást, hogy állat módjára viselkedjék? Könnyes szmájlikkal kísért megosztásokat érdemel egy lelakott kórházi szoba képe, esetleg a kizsákmányolás azon foka, amikor a betegtől wc-papírt kér az intézmény. A megosztások és a szmájlik úgy özönlenek az ilyen posztokra, mint legyek a fekáliára. Hiszen olyan hálás dolog a legprimitívebb érzelmi szuggesztiókra hatni. Esetleg ajánlhatnék még ezekhez a bejegyzésekhez kölyökkutyák és kerek képű, mosolygós, dagi csecsemők szerepeltetését is, így a propagandához még adott esetben további 300 klikkelés várható.
Hiszen az igazság az, hogy a wc-papír nem csak hozzájárulás, de védekezés is. Ugyanis az ilyen piszlicsáré cuccokat a kórházi mellékhelyiségekből ellopják. Speciális papírtartókkal is próbálkoznak, amibe nem olyan egyszerű benyúlni és kikapni a cuccot, de megoldják. Mondjuk egy szatyorba beletekerik az egészet és a gurigamentesség ezt csak egyszerűbbé teszi. Nyilvános szappannal sem érdemes próbálkozni, mert leeresztik egy üvegbe, megoldják ezt is. Ami jelenleg megoldást jelenthet, az a habos kézmosó használata, aminek én nem tudom a hivatalos nevét, de mindenesetre nem lehet ellopni, mint a folyékony társát, mert a tartályon kívül összeesik és kiszárad. Természetesen kéztörlőt sem javallott ilyen helyeken tartani, mert a sorsa hasonló lenne. Marad a gépi szárító. Ugyan ezt is le lehet törni egy balta tompábbik felével, de mégis macerásabb és zajosabb meló.
A magyar választópolgár megalázónak érzi a kórházi várakozást is, mert túl sokat törődnek másokkal; ugyanakkor megalázónak érzi, ha rá, személy szerint nem jut elég idő.
„Dögöljön meg a másik, mit bánom én, csak haladjunk, rám pedig a világ összes ideje is kevés.”
Ugyan próbálkozhatunk azzal, hogy esetleg magyarázni próbáljuk a fejben múló, relatív idő fogalmát, szemben az objektív, valódi idő múlásával, és rámutatni, hogy valójában messze nem töltött el annyi időt a folyosókon, mint amennyit méltóságos fejével gondolni óhajt, de nincs túl sok értelme. Meghatározott politikai szereplők érdekeltek a fantáziavilágok fenntartásában és a szerepjáték-társasjátékok VR-szerű erőltetésében; és valljuk be, a fentiek szuggerálása még mindig kevésbé káros, mint hetvenvalahány genderavatar valóságosnak hazudása.
Valahogy arról sem esik különösebben szó, hogy a primitívségnek milyen fokát mutatják igen sokan az egészségügyi intézményekben. Ahogy a recepcióra belépve máris a kurvaanyázás az induló szólam, és a szubhumán fosvihar ehhez képest csak eszkalálódik. Hiába, az emberben csak feltódulnak bizonyos érzések.
Mert az igaz, hogy 1945 után az értékek és a viselkedési kultúra olyan mértékű szétverése kezdődött meg, ami jóvátehetetlen károkat okozott a társadalmi pszichében, és napjaink társasági viselkedését látva egy jobb érzésű, 80-90 éve élt polgár eltakarná a szemét, ám mindezeket tudva is őszintének kell lennünk. A neveltetés és alapvető értékek tisztelete mellett egy sor állampolgártársunkat az tartotta vissza az emberalatti viselkedéstől, hogy tudta, tetteinek világos és megúszhatatlan retorziója lesz. És amely retorziók elkerülhetetlenségét egészen a világháborúig szavatolta az államhatalom. De aztán az onnantól turbófokozatra kapcsolt erjedés
abban volt érdekelt, hogy a társadalom összetartó szövetéből gyakorlatilag semmi se maradjon.
Az emberhez méltó életet és körülményeket a komcsik felváltották az üzemi étkezdés pörkölttel és a kétszobás, távfűtéses panellal, mi pedig örömmel a tenyerükbe csaptunk. Ezek a nivelláló folyamatok úgy oldották fel az értékeket, mint víz a pezsgőtablettát.
A levezetésből pedig sokadjára állapíthatjuk meg, hogy a fensőbbségesebb elvek és az azok szerinti életvitel bőven nem mindenki sajátja, de legalább bizonyos körülmények között rákényszeríthetőek a többségre; és ha másért nem, hát jobb belátásuk miatt nem fognak a folyosó közepére szarni.
Nem mintha nem lenne számukra mindegy, de a következményektől eltekintenének.
A magyar egészségügy és dolgozói hibáinak sorolása mellett magunkba is nézhetünk néha, mielőtt újra üvöltve dörömbölésbe kezdünk a rendelőintézet vizsgálójának ajtaján, miután tíz perce nem jutottunk be.