Téved, aki azt gondolja, hogy a nyilvánosság számára közvetített politika egyenlő azzal, ami a zárt ajtók mögött zajlik, ezért felesleges is az ilyen helyzeteket politikai ideológia vagy vélemény szempontjából megközelíteni. Úgy tűnik, a magyar választók egész széles rétegéről elmondható, hogy gondolkodásuk tekintélyelvű, számukra ez a jelenet nem is lehetett több a „valódi erő” megmutatásánál.
PERSZE LEHET FELHÁBORODNI, LEHET „KÉTHARMADOZNI” MEG „EBBEN AZ ORSZÁGBAN TÉNYLEG MINDENT LEHETEZNI”,
aztán többnyire ugyanúgy visszasüppedni a kényelmes politikai apátiával bélelt komfortzónába. A felháborodások közben szünetet tartva viszont akár azt is be lehet látni, hogy ez a kommunikáció működik és négyévente meg lehet nyerni vele egy választást.
A kiábrándító realizmus megeszi a bájos idealistákat.
Talán ideje lenne az idealizmus rózsaszínködös felhőjéről a zord, de tiszta realizmus talajára lépni, és elfogadni a tényt, hogy a politika soha nem a fair és tiszta kommunikációról, értékek és ügyek képviseletéről szólt valójában, hanem érdekekről és hatalomról.