Brainel Mehandi: Gentlemannek lenni nem privilégium, hanem becsületbeli ügy

Találkozott ma reggel igazán stílusos férfiemberrel? 

Igen, délelőtt volt nálam egy ügyfelem, ő közéjük tartozik. 

Az ügyfeleit milyen indíttatás vezérli önhöz? 

Valamiért úgy alakult, hogy ezt igen ritkán kérdezem meg tőlük! 

Akkor tehát, különleges alkalom, amikor felmerül ez a kérdés. 

Sokrétű dolog ez, mert az ügyfeleim többsége olyan ember, akik hosszú évek óta figyelemmel kísérik az írásaimat. Én nem olyan tanácsadó vagyok, aki elmegy shoppingolni az ügyféllel, és egyszeri alkalommal elmondja, hogy „önnek ez a szín áll jól” vagy „ilyen öltönyt vegyen!”, hanem úgy képzelem el ezt a dolgot, mint amikor az ember megtanul egy nyelvet. Eljön hozzám az ügyfél, és elsajátítja a klasszikus férfiöltözködés harmóniarendszerét. A kurzus végén készül egy személyre szabott ruhatár-terv. Korábban mindig az volt a kérdés, hol lehet elkészíttetni e ruhadarabokat. Anno London vagy Nápoly szabóságait ajánlottam, majd próbáltam együttműködni hazai szabóságokkal is. Az itthon elkészült referenciaöltönyök láttán rájöttem, hogy az elképzelésem, a koncepcióm más. 

Mit képzelt el, mi a koncepciója?

Tudja, az ember olvas könyveket és lát filmeket, majd látja azt is, hogy bizonyos helyeken még létezik kompetens öltözködés. Felötlött bennem: mi lenne, ha mindezt az ügyfeleim számára is megélhetővé tenném? 

Ön tehát meglátta Cary Grantet egy filmben, és arra törekedett, hogy megidézze a klasszikus eleganciát? 

Igen. Lehetett Cary Grant, de lehetnek a mai produkciók, angol és amerikai sorozatok, például a Gengszterkorzó szereplői, vagy akár a Downton Abbey. Igyekeztem a bespoke kultúra gyökereit feltárni, így a londoni és az itáliai vonalat is; megnézni, hogy Európában hol lelhetők fel ennek a kultúrának a maradványai. 

Maradványai? Egy letűnőben lévő civilizációs örökséggel állunk szemben? 

Mindenképpen. Majdhogynem ősleleti szinten lehet ilyeneket felfedezni, mondjuk Ausztriában. Bernhard Roetzel mondta nekem, hogy a bécsi szabóságok a londoniakhoz képest bizonyos szempontból alaposabbak és a részletek szintjén elkötelezettebbek, mint az angolok. Utóbbiak mintha elszakadnának ettől a hagyománytól. 

Elengedik a saját örökségüket? 

Voltaképpen igen. Ha egy laikus végigsétál a Savile Row-n, és mondjuk belép a Huntsmanbe, viszonylag kevés eséllyel ismeri fel, hogy a bespoke szabóság egyik fellegvárába érkezett, holott egy több, mint 160 éves szalonról van szó, amely ma már szinte úgy néz ki, mint bármelyik prémium kategóriás konfekcióüzlet.

akár az ország alkotmányos berendezkedését, akár az úriemberek kedvteléseit, szokásait és öltözködését tekintjük mércének.

Milyen lelki okai lehetnek annak, hogy míg az angolok elengedik az örökségüket, addig az osztrákok megőriznek belőle valamit? 

A piaci igény nagyon erős formáló erő. Az az ügyfélkör, amely igényt tart egy Savile Row-n készült öltönyre, kezd kikopni. Ebben az árak is szerepet játszanak, de az is, hogy a Savile Row is egyre inkább a „brand” szerepébe zuhan. Kevesen tudják, miben más egy bespoke öltöny, mint egy made to measure darab. Közöttük viszont egyre többen vannak, akiket inkább a szabósági tartalom vonz, és nem a készítés helyének történelmi hírneve.

Miben más egy bespoke öltöny? A különbség felismeréséhez jellembeli igény és kompetencia szükségeltetik? 

Mindenképpen. Kell egyfajta minőségismeret, tehát az, hogy miben különbözik egy minőségi struktúrájú öltöny egy Tom Ford-féle „fantasztikus konfekciótól”. A kompetens ügyfél tudja, hogy a ragasztott technikával készült konfekció-öltöny csak „eljátssza”, hogy igazi öltöny. Olyan, mint a zacskós leves: úgy néz ki, mintha leves lenne, de a legkevésbé sem olyan, mint az igazi leves. 

Ha a jártasság nélküli ruhaviselő ember megpillant egy címkét, akkor a külcsínnek engedelmeskedik, miközben a jellemében talán megvan az igény, hogy méltóbb öltönyt viseljen?

Az a tapasztalatom, hogy nagyon sok emberben megvannak a reménykeltő adottságok; a jellemükben az igény is meglenne, ám ahhoz, hogy az igény felszínre törjön, nélkülözhetetlenek konkrét technikai és minőségtani ismeretek. 

Avasson be minket a részletekbe, mi mindenre gondol! 

Sokan úgy gondolják, hogy ha vásárolnak közel egymillió forintért egy ragasztott struktúrájú made to measure designer öltönyt, amelybe a forma igazából bele van préselve, akkor autentikus bespoke öltönyt kapnak. A kereskedőnek nem érdeke, hogy felvilágosítsa a vevőt arról, hogy ezek nem igazi méretre szabott darabok. Egy made to measure öltönynél nincs próba, nem a szabó formálja a ruhadarabot a megrendelő testére. Ilyenkor felvesz az ember egy széria darabot, megnézik, hol kell igazítani, végül úgy gyártják le. Ez közel sem olyan, mint a három próbával elkészült bespoke öltöny. Továbbá a ragasztott struktúra sem olyan, mint az autentikus struktúrájú, lószőrvásznakkal készült öltöny, amelyben van külön mellvászon és testvászon, amelyet a mesterszabó művészettel felérő szaktudással formál az ügyfél testére. Egy háromrészes bespoke öltöny elkészítése nyolcvan-száz munkaóra, és olyan tudást igényel, amelyet a konfekcióipar, ha akarná sem tudná beletenni, mert igen ritka már az ilyen tudással rendelkező mesterember. Nem igaz, hogy az ügyfél nem tudná, vagy ne lenne hajlandó megfizetni ezt a munkát, hanem arról van szó, hogy nem ismeri a minőségi-tudásbeli különbségeket. 

A háború előtti Budapesten egymást érték a Váci utcában az úri szabóságok. Valaha birtokában voltunk e tudásnak, de elfelejtettük?

Így igaz. A második világháború előtt Magyarországon a kereslet és a kínálat is versenyképes volt akár az angol, akár az osztrák szabóságokkal. A magyar úri szabóságok tudástőkéjéből London is nagyon sokat profitált. 

Mondana erre konkrét példát is? 

Nemrég megismertem egy idősebb londoni szabómestert, John Coggin urat, aki a hatvanas évek elején az Anderson & Sheppard szabóságban egy magyar mestertől tanulta a szakmát. Elmondása szerint sokan irigyelték Vida úr tudását; mindenki igyekezett tanulni tőle. Ez már az ’56 utáni időszak, ez a magyar szabómester ekkor ment ki Londonba. A családja viszont itthon maradt és a történet tragikus véget ért. Vida úr beleőrült a gondolatba, hogy talán sohasem láthatja viszont a családját és önkezével vetett véget életének. Mindez akkor derült ki, amikor Bernhard Roetzel Münchenben szakmai továbbképzést tartott német és osztrák szakembereknek a londoni mesterfogásokról. A közönség soraiban egy magyar származású bécsi szabó megjegyezte, hogy Coggin úr ugyanúgy készíti az öltönykabátot, mint a régi budapesti úri szabók. Erre Coggin úr így felelt: való igaz, hiszen magyar szabótól tanultam a mesterséget Londonban. Ebből is látható, hogy Magyarországnak nagyon komoly szabósági kultúrája volt a század első felében. Az ügyfélkör is igényes volt.

Kik alkották az ügyfélkört? Az arisztokrácia? 

Nem feltétlenül csak az arisztokrácia, hanem egy tisztes polgári réteg. Akkoriban az átlagpolgárok is megengedhették maguknak, és meg is volt az igényük a bespoke öltönyökre.

Ma az lenne? 

A legtöbben mindenképp annak tekintik. Aki méretre készíttet magának autentikus bespoke öltönyt, azt minimum tehetős csodabogárnak tekintik. Pedig az anyagi „tehetősség” a legkevésbé sem jelenti azt, hogy valaki méretre készíttet magának öltönyt, mert lehet, hogy inkább vásárol egy méregdrága, designer konfekciót és rajta hagyja a zakó ujján a címkét. Ám ha van valami kis „bogarassága”, vagyis megvannak az ismeretei, a műveltsége, amelynek birtokában képes megállapítani, mi a különbség „öltöny” és öltöny között, akkor készíttet magának bespoke öltönyt. Az ilyen ember manapság igen ritka. Jómagam sem egy létező keresletet kezdtem el kiszolgálni. 

Ön „teremtette” a keresletet? 

Igyekeztem létrehozni a keresletet azzal, hogy az évek során az írásaimmal és az előadásaimmal terjesztettem ezt a fajta műveltséget. 

Hogyan talált rá erre az útra? A belső indíttatására volnék kíváncsi. 

Tizenhét éves koromban kaptam ajándékba egy zakót, majd nem sokkal később bekerültem egy olyan baráti társaságba, amelynek tagjai rendszeresen viseltek öltönyt. Ráéreztem az ízére, megtetszett a dolog és elkezdtem tájékozódni. Akkor még – a kilencvenes évek elején járunk – nem igazán voltak források.

Ez az időszak meglehetős mélypont volt a hazai stílusosság történetében. 

Abszolút. A kilencvenes évek második felében kezembe került egy könyv, ha jól emlékszem, Stíluskalauz volt a címe, és akkor rájöttem, hogy ennek a témának van mélysége; hogy erről lehet tanulni és lehet benne tájékozódni. Az ezredfordulón már megjelentek komoly szakmunkák, Bernhard Roetzel Gentleman című könyvét is ekkor adták ki. Ez volt számomra a fordulópont. Eldöntöttem, hogy tudatosan szeretnék foglalkozni a bespoke kultúrával, és ekkor mindent elolvastam, amihez hozzáférhettem. Az internetes korszak újabb távlatokat nyitott és az utazások is több lehetőséget teremtettek az alaposabb tájékozódásra. Az életvitelem és a személyiségem részévé vált az öltözködési kultúra. Ráéreztem arra, hogy ebben van egy olyan többlet-érték, amely a hétköznapokat szebbé, értékesebbé, férfiasabbá varázsolja.

Ez – Márai Sándorral szólva – a „formák tisztelete”? 

Azt gondolom, hogy igen. 

Ön tehát megadja a módját az életének? 

Igen, legalábbis, igyekszem, bár nagyon szeretném kihangsúlyozni, hogy a mindennapi értelemben vett luxus a legkevésbé sem vonz. Az érdeklődésemet az eszmei értékek keltik fel és nem csak az esztétikai vonatkozások vonzanak, hiszen ráéreztem:

Ez volt az, amely igazán magával ragadott. 

Mondjon erre egy példát! 

Tudja, mi az érdekes? Hogy igazából engem már évek óta szakemberként tartottak számon és a stílustanácsadói praxisomat is vittem, amikor – nem is olyan régen – sikerült megfogalmaznom azt, amit én voltaképpen csinálok. 

Hadd tegyem fel ezt az egyszerűnek tűnő kérdést: mit csinál ön? 

A Downton Abbey című sorozat elején van az a jelenet, amikor Robert Crawley, Grantham earlje elmondja a lányának, hogy miért nem akarja a törvényeket kijátszva rá hagyni Downton-t: „Ha én hoztam volna össze ezt a vagyont, akkor gondolkodás nélkül neked adnám. De az én szerencsém mások munkájának gyümölcse, akik mind azért dolgoztak, hogy építsék ezt az örökséget. Nekem pedig nincs jogom tönkretenni a munkájukat. Gondnok vagyok, kedvesem, nem tulajdonos. Nem akarok mást, csak méltó lenni a feladatomhoz.” Ekkor jöttem rá arra, hogy a klasszikus férfiöltözködési kultúra kicsit olyan, mint egyfajta Downton Abbey. Olyan kulturális örökség, amelynek sem én, sem a generációm nem tulajdonosa, nem is lehet az. De jómagam lehetek egy apró pontja, egy porszem: lehetek az egyik gondnoka. Ekkor értettem meg, hogy kötelesség- és felelősség-tudatom rokon azzal a szerepfelfogással, amelyet Lord Grantham vallott. Igyekszem minél többeknek megmutatni, hogy érdemes gondozni ezt az örökséget; érdemes tenni azért, hogy ne legyen az enyészeté, mert sajnos az aktuális örökösök, a mi generációnk tagjai…

Méltatlan örökösök lennének? 

Sajnos valóban kevesen értékelik, becsülik ezt az örökséget, és ha rajtuk múlna, idő előtt az enyészeté lenne. A Downton Abbey példájánál maradva, ha nem olyan lett volna az earl jelleme, amilyen, a korszellem kíméletlenül felemésztette volna a birtokot. De gondnoki felelősségének köszönhetően, kereste a módját, hogy a megváltozott világban hogyan tartható fenn az örökség. Óriási felismerés volt számomra ez a jelenet, ez a sorozat: az élethivatásomnak egy nagyon szép, mondhatni költői megfogalmazását ismertem fel benne.

Ön élethivatásának tekinti, hogy átadja ezt az örökséget? 

Ez az értelme az egésznek! Ápolni és lehetőleg minél többet átadni a következő nemzedéknek. Ha ezt nem tesszük, akkor – nekem az a szomorú meggyőződésem – hamarosan senki sem emlékszik már ezekre az értékekre. Tudja, ma már nagyon megnézik azt a férfit, aki kalapot és öltönyt visel, aki átgondoltan és rendezetten jelenik meg. 

Óhatatlanul a túlöltözöttség benyomását kelti az ilyen férfi. 

Abszolút. Ez oda vezet szépen – és nem is olyan lassan –, hogy

Sokféle élethivatás lehet. Van, aki a bolygót akarja megmenteni; van, aki a globális felmelegedés ellen harcolna… 

A szépségkirálynők küzdenek a világbékéért…  

Igen, igen… Nekem pedig a férfilét egyik fontos öröksége jutott, én ezzel tudok azonosulni. 

Ön egy konzervatív ember! 

Mindenképpen! De legalábbis, klasszikus. 

Aki ilyen élethivatást választ, nem is lehet más. Korunkban erőteljes támadások érik ezt a felfogást a magyar társadalomban is. Ha ön belépne valahová, a megjelenését látva sokan megjegyzést tennének a jellemére. Szokás itthon a sznobizmus vádjával dobálózni. Találkozott hasonló megnyilvánulásokkal, mondjuk, egy szülői értekezleten? 

A szülői értekezlet jó példa. Igyekszem kellőképpen „alulöltözni”; olyankor legfeljebb nem kötök nyakkendőt, és mondjuk egy chino nadrág, egy ing és egy zakó van rajtam. Tudja, az az érdekes, hogy ahogy ön és én jelenleg fel vagyunk öltözve, az a klasszikus értékrend szerint egyfajta casual megjelenés, és semmiképp nem egy formális öltözék. Mégis, a mai ingerküszöb teljesen máshogy értelmezi. 

Mintha a Buckingham-palotába készülnénk, holott így be sem léphetnénk. 

Bizony! Szomorú,

Ám az utóbbi időben már egyre kevésbé befolyásol, hogy mások mit gondolnak. Elfogadtam önmagamat.

Felülemelkedett a társadalom alacsony elvárásain? 

Egyre kevésbé mérvadó számomra a korszellem esztétikai ingerküszöbe. Érzem a kompetens megjelenés és az átlag közötti disszonanciát, de nem várom el senkitől, hogy úgy öltözzön, ahogyan én; és a legkevésbé sem gondolom, hogy ha valaki nem öltönyt visel, akkor emberileg kevesebb lenne. Ez nem így működik.

Hogyan működik? Ön megtiszteli a helyet és az alkalmat, nemde? 

Sokszor elhangzik, hogy a helyet és az alkalmat meg kell tisztelni, de engem a saját értékrendem és legfőképp egy bizonyos harmónia iránti törekvés késztet; az, hogy önazonos legyek azzal az esztétikai minőséggel és értékvilággal, amiben hiszek. 

Ön szerint a magyar társadalomban – ide értve az egész nyugati civilizációt is – egyre kevesebb az önazonos ember? 

Nem gondolnám, hogy erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy ez az értékrend egyre kevesebb ember számára érthető, egyre kevesebben ismerik, ezért egyre kevesebben tartják fontosnak. 

A kérdést azért tettem fel, mert egyik írásában úgy fogalmaz, hogy nem vehetünk fel színes inget, kivéve, ha a Fásy-mulatóba vagy egy falusi diszkóba tartunk. Ezek az állítások nagyon markáns társadalomkritikát fogalmaznak meg. 

A mindennapi valóságtól sajnos igen távol eső elképzelésem szerint minden embernek tisztában illene lennie azzal, hogy az öltözködés a kultúrához tartozó ismeretanyag, az öltözékhierarchia pedig az általános műveltségünk alapeleme, vagy legalábbis, annak kellene lennie. 

Mint az írás és az olvasás?

Pontosan. De sajnos nem az. 

Vajon miért nem? 

Egyszerűen azért nem, mert kikopott a szocializációnkból. A század elején az ember neveltetésében ez alapvető volt már a gyermekkortól. A fiúgyermekek látták, hogyan öltözik az apjuk és a nagyapjuk. A fiam is látja, ő ezt megkapja, de én például nem kaptam meg. Már majdnem felnőttként kezdtem el érdeklődni a klasszikus férfistílus iránt.

Tetten érhető e téren a szocializmus öröksége és uniformizáló törekvése, amelyet azokban az évtizedekben rákényszerítettek az emberekre? 

Tíz évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy igen, ez a szocializmus öröksége és utóhatása,

mindenhol jelen van, minthogy az öltözködéshez való viszony globalizálódik. Londonban ugyanúgy alig lehet jólöltözött embert látni, mint Berlinben vagy Budapesten. Sokan istenítik az olasz stílust. De hát az ember elmegy Milánóba, Nápolyba vagy Rómába, és azt látja, hogy az utca népének köze sincs a klasszikus eleganciához! 

Látni még bőrcipőt viselő turistákat? 

Nem igazán. A turisták, az egy másik kategória. (Nevet.) De maguk az „igazi” olaszok sem úgy öltözködnek, ahogyan a magyar ember elképzeli, hogy „Hát, bezzeg az olaszok!” Lehet, hogy Itáliában bizonyos városokban vagy vidéken gyakrabban találkozunk kifogástalan megjelenésű úriemberekkel, akik a kávéjukat kortyolgatják egy kávéház teraszán, mint mondjuk Budapesten, de nem ez a jellemző. Az értékrendünkből a megjelenéssel kapcsolatos érzetek fontossága sajnálatosan kikopott, és ez nem függ attól, hogy szocialista utódállamban élünk, vagy olyan országban, amelyet távolról sem érintett meg a szocializmus. 

Akkor itt mégiscsak a jellem dolgáról van szó, hiszen említette, hogy ön belső indíttatástól vezérelve lépett rá erre az útra. Ezek szerint sokakban volna rá igény, de a korszellem erősebb?

Ez egy szunnyadó igény. El kell jutni oda, hogy az emberben valami felkapcsolja azt a bizonyos lámpát. Ez lehet olvasmányélmény, lehet egy ember… 

Lehet egy tévésorozat… 

Igen, akár egy tévésorozat. Sok minden lehet a kiváltó ok. Akikben ez az ösztön megvan, azokban felébred az igény, és akkor elkezdik felfedezni ezt a civilizációs örökséget; megélik a mélységeit és a gyönyörűségeit, a férfiemberhez méltó attitűdöt. Ha innen nézzük, akkor valóban jellemfüggő, hogy kinél alakul ki ez az érdeklődés, és kinél nem.

Jól értem tehát, hogy ön végső soron a gentleman-értékrend gondnokának tekinti magát? 

Hát, ezt csak nagyon óvatosan szeretném helyeselni. 

A kérdésem kiélezett volt. 

Úgy vélem, a gentleman-értékrend nagyon összetett fogalom. Manapság már nagyon nehéz megmondani, ki gentleman, és ki nem. 

Ön mit ért a gentleman fogalmán, ki a gentleman?

Nem venném a bátorságot, hogy kijelentsem: én értem a gentleman-fogalom jelentését. Amit teszek, nagy részben arról szól, hogy igyekszem megfejteni és megérteni a gentleman értékrendjét. Erre is, és az öltözködés kulturális örökségére is igaz, hogy nem feltétlenül mutatja meg magát mindenkinek. Én abban hiszek, hogy az embernek méltóvá kell válnia arra, hogy egyre többet felfedezzen belőle. Ha nem vagyok rá méltó, akkor nem tárulnak fel a titkai. Az embernek szüksége van bizonyos érettségre ahhoz, hogy érezze és értékelje a stílus által nyújtott örömöt, az élet apró finomságaiban rejlő többletet. Én erre törekszem, és azt gondolom, hogy évről évre egyre több mindent értek belőle, egyre több téves nézetemet adom fel. Helyükre kerülnek a dolgok, de ez idő kérdése. Úgy vélem, hogy a gentleman-értékrend a valódi értékek felismerése és az ezek szerinti életvitel. 

És ez semmiképpen sem a divat kérdése. 

Nem. A divathoz tulajdonképpen semmi közöm. 

Miben látja a divat és a stílus közötti különbséget? 

Nagyon érdekes a kérdése, mert hetven-nyolcvan évvel ezelőtt a divatnak még más volt a rendeltetése és a lélekrajza, vagy akár a technikai háttere. 

És napjainkban? 

Napjainkra a divat kulturális értéke csúnyán megfogyatkozott. Sokkal inkább az ipar és a cirkusz sajátos egyvelege, ahol az alkotók lényegében kényszermunkások, vagy még inkább aranykalitkában fütyörésző pacsirták, ha éppen nem tüzes karikákon átugráló, kiöregedett oroszlánok.

A haszonszerzés kényszere hajtja őket? 

Tulajdonképpen igen. Ők eszközök. Sokan gondolják, hogy a divattervezők diktálnak, holott nem diktálnak semmit. Az a dolguk, hogy fogaskerékként működjenek ebben az iparágban. 

De ebben a folyamatban elvész az emberség, nemde? Ha megnézünk egy kifutón szaladgáló nőt az anorexiás alkatával, vagy ha megpillantjuk a bizarr műanyag ruhákat, akkor a szemlélőnek az a benyomása, hogy ez a világ megérett a pusztulásra. 

Nagyon kevés kivételt illet meg a tisztelet ebben a műfajban, és ha ezektől eltekintünk, ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, akkor azt mondhatjuk, hogy a divatnak ma már nincs értelme. 

Ezzel szemben a stílusnak van értelme? 

Gyakran idézett közhely, hogy a stílus maga az ember, bár szerintem kevesen tudják, mit is jelent valójában, miről is szól. 

Miről szól? 

A stílus arról az értékvilágról szól, melyet az ember magáénak vall. Ezt fejezzük ki a stílussal. 

A stílusosság feltétele a kellő önismeret? 

Mindenképpen. Akkor is megnyilvánul egyfajta stílus, ha az önismeretünk még nem megfelelő. De csak akkor mondjuk azt, hogy valakinek kiforrott a stílusa, ha felismeri, hogy számára milyen értékek fontosak. Ezek megnyilvánulnak a gesztusokban, a beszédben, az öltözködésben és az életvitelben is.

Miből fakad a stílusosság tagadásának a természete? Említette az értékeket. Minél több dolognak tulajdonítanak az emberek értéket, annál kevesebb a valódi érték. Stílustalannak lenni pedig bizonyos körökben sikkes, és az ilyen emberek John Stuart Millt idézik, aki szerint mindent szabad, ami másnak nem árt. 

A „mindent szabad, ami másnak nem árt” filozófiája azért veszélyes, mert ezzel párhuzamosan sajnos azt tapasztalhatjuk, hogy a korábban meghatározó társadalmi értékek és jellembeli erények egyre kevésbé feltételei a sikeres életútnak. Ez a jelenség kiszámíthatatlanságot okoz a mindennapi életünkben, ami nem mellesleg rendkívül ijesztő is lehet. Gondoljon bele, mi kell ahhoz manapság, hogy valaki boldoguljon és sikeres legyen! Az Instagram-sztárok világában mindenfajta értéket nélkülöző profilokkal, azzal, hogy valaki megmutatja a fenekét, hírnevet, rajongást és anyagi jólétet érhet el. Ha innen nézzük a mai világot, jogosan kérdezhetnénk, mi értelme van a klasszikus értékeknek? Mégis, talán vagyunk néhányan, akik hiszünk abban, hogy minél rosszabb a helyzet, annál inkább szükség van a civilizációs normákra; a mankókra, amelyekre támaszkodhatunk. Úgy vélem, ebben segíthet a gentleman-eszmény: hogy az emberek felismerjék és elutasítsák a közönségességet, máskülönben nagyon nehéz különbséget tenni értékes és értéktelen között.

Jó könyveket kell adni a gyerekek kezébe.

Igen. Szerencsésnek érzem magam, hogy a gyermekeim nagyon szeretnek olvasni. 

Ki a kedvenc szerzője? 

Mostanában Hunyady Sándor műveit olvasom szívesen, de Alexander Brody és John Lukacs írásait is gyakran veszem kézbe. Honoré de Balzac munkásságát is nagyra értékelem, miként Márai Sándort is kedvelem, de nem akarok közhelyes lenni. 

A legkevésbé sem közhelyes, hiszen, ha értékrendjének a forrásvidékeit kutatjuk, akkor ezek a nevek sarokpontok. 

Ez teljesen összecseng azzal, amit korábban említettem: keresem azokat a szerzőket és műveiket, amelyekből megfejthetek valamit a maradandó értékek világából. 

Igaz tehát a mondás, hogy „habent sua fata libelli”, hogy a könyveknek sorsuk van, hiszen ezek a szerzők és műveik megtalálták önt. 

Az utóbbi időben viszonylag kevesebb időm jut olvasásra, de elhatároztam, hogy az életem egy részét tudatosan erre fordítom. Az olvasás olyan értéket ad, amely valóban megváltoztatja az élet minőségét. Tudom, ez is közhely… 

Nem feltétlenül közhely. Jól értem, hogy ön társalog a szerzővel olvasás közben? 

Igen, de ha szerencsém van, nem csak olvasás közben. Alexander Brody könyvei révén sokat megértettem a klasszikus úriemberek világából, az elméletek és gyakorlat sajátos viszonyáról. Minthogy Brody urat van szerencsém személyesen is ismerni, beszélgetéseink során megfigyeltem, miként viszonyul az írásai alapján megismert ember a valóságban megtapasztalt személyiséghez. Felbecsülhetetlen felfedezések ezek! 

Mit gondol, vajon a klasszikus elegancia tartást ad, vagy előfordulhatnak olyan pillanatok, amikor a jólszabottság mögül mégis csak kilátszik a gyarló ember? 

Tapasztalatból tudom, hogy a kompetens, kifinomult öltözködés a személyiségünkre is hatással van. Engedje meg, hogy a popkultúrából említsek egy példát! A Pretty Woman című filmet sokan ismerik. Az egyik jelenetben Julia Roberts szemrehányást tesz Richard Gere-nek, amiért a lóversenypályán Gere ügyvédje meglehetősen udvariatlanul közeledik a nő felé. Ekkor Julia Roberts azt mondja, ha a saját ruhámat viselném, úgy elküldeném a fenébe, hogy csak na! De ő ekkor nem egy prostituált ruháját viselte, hanem úrihölgynek volt öltözve a lóversenypályán: a ruha mértéktartásra ösztönözte.

 Mit gondol a közéleti emberek öltözködéséről? Donald Trump döntéseire jó hatással lenne, ha elegánsan öltözködne?

Az üzleti és a politikai szférát ketté kell választani. A nemzetközi üzleti életben van kultúrája az öltözködésnek, és úgy vélem, a politikai szférában is kezdik felfedezni az öltözködésben rejlő potenciált. Egyfajta érdekalapú érdeklődést tapasztalok e téren. 

Feltűnik majd a színen egy magyar Frank Underwood? 

Szerintem van rá az esély. Anélkül, hogy nevet mondanék, van olyan személyiség a magyar politikai életben, aki néha tényleg jól fel tud öltözni. 

Mit gondol a hatalom stílusáról? Egy politikusnak mit kell hangsúlyoznia a megjelenésében? 

Hát, ez nagyon érdekes! Semmiképpen sem az a jó tendencia, amely Magyarországon sokszor tetten érhető, hogy az öltözéket egyfajta jelmeznek tekintik, és attól függően öltözködnek, hogy éppen milyen szerepet akarnak eljátszani. Tehát, ha a „nép fiaként” akarnak megjelenni a politikusok…

Akkor a „lakodalmast” választják? 

Igen, akkor jön a színes, kockás ing. Ha egy másik társadalmi csoporthoz akarnak közeledni, akkor pedig mást viselnek. Ez egy egészségtelen színjáték. A politikában – amennyire meg tudom ítélni, de azt hiszem, ez az élet más területein is igaz – a hitelességnél nincs nagyobb érték. Emmanuel Macron elnökről köztudott, hogy korábban nagyon jó öltönyöket viselt, ám amikor megválasztották, „olcsósította” magát, nehogy megszólják, hogy drága öltönyöket visel. Ezzel elárulta, hogy ő bizonyos értelemben képmutató.

Ha van meggyőződése és tisztességes anyagi forrásból megengedheti magának, hogy jól szabott öltönyöket viseljen,

Ezt a magatartást sok mindennek hívhatjuk, de őszinteségnek semmiképpen. 

És Justin Trudeau mit üzen a zoknijaival? 

Justin Trudeauval nincs ilyen probléma, nála ez a dolog rendben van, ő ezzel valamit üzenni akar. Abba nem mennék bele, hogy mit, de neki van szándéka ezzel az eredeti ötlettel. Ám ha mások utánozzák, az csacsiság. Attól kezdve visszatetszővé válik és a hitelesség árnya sem vetülhet a politikusra. Ami Donald Trumpot illeti, sajnos nem látok semmilyen valódi értéket az öltözködésében. 

Kit tart a legstílusosabb amerikai elnöknek? 

Barack Obamát sokan jól öltözött politikusnak tartják. Nem osztom ezt a véleményt. Talán voltak jó pillanatai, de sokkal több olyat láttam, amikor kifejezetten kínos, elnökhöz méltatlan megjelenésről árulkodó fotók láttak napvilágot róla. Igazából egy alelnököt említhetnék: Joe Biden minden szempontból kifogástalan szintet ért el az öltözködés terén. Minden helyzetben a klasszikus konvenciók szerint öltözködik, díszzsebkendőt visel; látszik rajta, hogy művelt, hiteles, önazonos ember. 

Napjainkban ritkaság a fehér díszzsebkendő az amerikai elnökök szivarzsebében. Ronald Reagant el sem lehetett képzelni anélkül. 

Így van, pedig a „prezidenciális” zsebkendőhajtás az amerikai elnökökhöz kötődik. Ronald Reagan konzervatív stílust képviselt, jólöltözött elnök volt, akárcsak John Fitzgerald Kennedy, aki olyankor is elegáns volt, amikor nem öltönyt viselt. Ezek a helyzetek sokkal többet árulnak el egy férfiemberről, mint amikor öltönyt visel, legyen akár politikus, akár üzletember. 

Még nem beszéltünk a női öltözködésről; e téren a feminizmus hatásaira mindenképp ki kell térnünk. A nők hivatali és üzleti megjelenését látva sokan szexistának tartják, ha egy nő a saját nemének megfelelően öltözködik, mintha a feministák el akarnák orozni a nőktől a nőiességüket. Mit gondol erről? 

Nagyon sokat gondolkodom ezen a jelenségen,

Minden gesztust elítélnek, amely a férfi részéről a tisztelet jeleként nyilvánul meg a nő irányában; szélsőséges esetekben akár be is perelhetik emiatt a férfiakat, de legalábbis, vérig sértődnek olyan gesztusok láttán, ha egy férfi előzékenyen ajtót nyit vagy előre enged egy nőt. Mi értelme van ennek? Az egyenjogúság és az egyenrangúság az én gondolkodásomban nem jelent egyformaságot, és semmilyen szinten sem zárja ki, nem zárhatja ki az alapvető civilizációs normák és udvariassági formák érvényességét. Férfiak között is vannak udvariassági gesztusok. Önnel szemben sem azért vagyok udvarias, mert kevesebbnek tartanám önt. Az udvariasság nem erről szól. Lehet, hogy rosszul látom, de a feministák a „gyengébb” nő irányában tanúsított lenéző vagy lekezelő gesztusoknak tekintik az udvariassági formákat. Őszintén támogatom, hogy a nemek között ne legyen semmiféle jogi vagy jövedelmi megkülönböztetés; de azt, hogy megtiltsák nekem, hogy férfiként egy nő felé udvariassági gesztust tegyek, számomra elfogadhatatlan. 

Vagyunk így ezzel néhányan. 

Valószínűleg kevés annyira diszkrimináló és kártékony megközelítés van, amely a maga nemében felülmúlhatná azt a feministák által hangoztatott nézetet, miszerint a nő, ha már a vezetőségig vitte a Jóisten a sorsát, akkor bizony megérdemli, hogy elsősorban üzletemberként vagy politikusként tekintsünk rá, és csak legutoljára hölgyként. Ez a furcsa logika azt üzeni, hogy a nőiesség valamiféle „fogyatékosság”, amitől az üzleti életben tapintattal el kell tekinteni. Érthetetlen! Talán divatja múlt nézet, de úgy vélem,

Őket minden körülmények között ugyanolyan tisztelet és ugyanolyan elismerés illeti, mint a férfiakat. Utóbbiak ugyanis emberi mivoltukban semmivel sem többek, nem is kevesebbek, pusztán mások! A két nem egyenrangú és egyenjogú – vagy legalábbis, ez lenne helyes –, viszont semmiképp sem egyforma. A világ így kerek, egészséges és kiegyensúlyozott, nem pedig a nemek közötti különbségek megszüntetésére irányuló törekvéssel.

Egy lovagias férfi, egy gentleman nem is gondolhatja másképp. 

Azt hiszem, igen, így igaz. 

Ön a Szegedi Tudományegyetemen oktat. Mit tanítanak a stíluskommunikátor szakon? Tanulható-e a stílus? Elsajátíthatók-e a klasszikus stílus konvenciói? 

Ez egy nagyon sajátos képzés Magyarországon. Az a célja, hogy a stílust mint kultúrát szélesebb célközönség számára is befogadhatóvá tegye, és olyan szakembereket képezzen, akik ezt az értékvilágot a saját szakterületükön hitelesen közvetítik. Egy komplex képzésről van szó, amelyben a klasszikus férfiöltözködés harmóniarendszerét oktatom immáron hetedik éve. Felelősséggel ki merem jelenteni, hogy hallgatóink Magyarországon a legalaposabb és a legmagasabb szintű stílustani tudással rendelkező szakemberek közé tartoznak. 

Tehát tanulható a stílus?

Egyszer úgy fogalmaztam, hogy ha a stílust az öltözködés vonatkozásában a nyelvhez hasonlítjuk, akkor a ruhatárunk a szókészletünk. Ahogyan a ruhadarabokat társítjuk, az körülbelül olyan, mint amikor mondatot szerkesztünk. Eljuthatunk oda, hogy megtanuljuk az öltözködés nyelvének alapjait és nyelvtanilag helyesen beszéljen. A következő fázisban már megjelenik egyfajta választékosság; végül, az igazi az, amikor már azt mondhatja az ember, hogy költőien fogalmaz az öltözködés nyelvén: üzenetet közvetít és karakteres a közlésmódja. Na, ezt nevezem én stílusnak, amikor ide eljut az ember! Hangsúlyoznom kell, nem mindenki stílusos, aki jól öltözött; ezért fontos, hogy megtanuljuk a stílustani konvenciókat, a „nyelvtant”. Ezeket igenis meg lehet tanulni. A többi már rajtunk múlik, és azon, hogy mit kezdünk e tudással. 

Erre mondják, hogy gentlemanné válik az ember. 

Nos,

Ha az ember felfedezi ezt az értékvilágot, majd úgy dönt, hogy e szerint kíván élni, akkor gentlemanné válhat. Gentlemannek lenni tehát nem születési privilégium, hanem sokkal inkább férfikötelesség, egyfajta becsületbeli ügy. 

Fotók: Földházi Árpád