„Milyen hatással voltak rád a beatek? Szabadverses, asszociatív világuk a lírai fantáziaalkotás szempontjából eleve nem volt idegen számodra, én így látom. Inspiráltak-e, tágították-e a perspektívádat?
Te az antológiára utalsz, én meg azt mondom, az Üvöltés – az egyenlő Allen Ginsberggel, ez a mű a beatgeneráció enciklopédiája. Sajnos személyesen nem találkozhattunk, amikor 1980-ban Budapesten járt és az Astoria szállóban lakott, egy éjjel többször is felhívott telefonon otthonomban, de nem tudtam átmenni hozzá. – A Harc a fehér báránnyal is, hasonlóan Ginsberg művéhez – a halál feletti győzelem. A fehér bárány a halál jelképe a címben és kötetben. A kifehéredése a halálé, mely elsápaszt és vérünket a szervezet alsó üregeibe viszi, mert hívja a vért a föld. Ez a kötet valóban csak 1965-ben jelenhetett meg, addig le volt állítva. Maga a cím, a Harc a fehér báránnyal – kapcsolódik Ginsberg művének harmadik részéhez. Ez tehát fontos kapcsolat.
Sokan közülük pszichodelikumokkal, hallucinogén anyagokkal is megkísérelték még inkább felszabadítani a képteremtés lehetőségeit. Te kipróbáltad-e ezeket a (mód)szereket, vagy mindig elegendő volt a saját, született tehetségedre, eszkötáradra hagyatkozni?
1957-ben egy orvoscsoport (B.Z., B.Gy.) felkért egy kísérletre – másokkal együtt -, amiről a Diethyl című versprózámban be is számolok. Több művésznél akarták megfigyelni a hallucinogén anyagok hatását, mind fizikális, mind pszichés státuszra vonatkozóan. A kétrészes versprózámban részletesen leírom, mit éltem át a Pszichiátriai Intézetben, s a végére mennyire láttam másképp a halált, hisz szinte átéltem azt. »A kísérlet előtt, körülbelül másfél napig nagyon izgatott voltam. Nem féltem a kísérlettől, nagyon kíváncsi is voltam annak történetére, arra, hogy mi történik majd velem, hogy fogom elviselni azt az időt, amely alatt a szer szervezetemben dolgozik. Kíváncsiságomat az is fokozta, hogy olvastam, illetve elmegyógyász barátaimtól hallottam már ezekről a kísérletekről, a külföldiekről és az itthoniakról, ismertem Henri Michaux és Aldous Huxley önkísérleti naplóit, könyveit és rettenet-jegyzeteit.
…Nem vártam az állapot megszűnését, de az állapot nagyon rossz volt. Nem féltem, de a szerveim féltek, ez a félelem viszont nem jutott el legtöbb esetben, csak néha, kis jelzésekkel az agyamig. A nyers halálfélelem és fuldoklás, a szerveknek ez a félelme egyszer jutott el élesen a tudatig, s (akkor Z. és P. éppen a lemezjátszóval bajlódott) keresni próbáltam az ütőeremet, de nem találván, újra aludni vágytam…
Látomásaimban nem voltam boldog, inkább közönyös… De amikor fölkeltem, szétáradt bennem valami hallatlan nyugalom. Megértettem az ősi indián beavatási szertartás titkát: a frissen beavatott férfi, az új harcos már nem fél a Végső-Várhatótól, mert tudja, gyötrelmes és könyörtelenül fáj a halál-kezdet, de csodálatos a halál-befejezés, a mélytengeri, túlvilági nyüzsgés, a dolgok boldog, végső ragyogása és keringése. Aki már egyszer megélte a halált, az nem fél a haláltól.
S ha én a szer-hatás alatt és után mérgezéses haldokláshoz is hasonlítottam állapotomat, mégis egész-magammal, egész-létezésemmel tudtam, hogy hatalmas életélmény részese voltam, óriás-élmény részesültje, amely azt sugározza minden sejtemből kifelé a világra, és befelé ösztöneimnek, hogy ez a világ a világok-lehető-legjobbika, s hogy az élet a legnagyszerűbb, a legősibb és legszebb. Hogy a két kapu közti létezés ezután már más lesz. Hogy megértettem a halál lényegét is. Ez viszont már elmondhatatlan.«”
