Európa ürességéről és az iszlám erejéről

Nem féltünk eléggé

„Ha elfogadjuk az amerikai történész, John Lukacs javaslatát, hogy a huszadik század 1914-től 1989-ig tartott, akkor e történelmi időszámítás szerint mi most éppen sehol sem vagyunk” – mondta Kertész Imre 1995-ben. A '90-es évek leperegtek a középszerű politikusok kisstílű korrupciós ügyeivel, hiperérzékeny sztárok „Wind Of Change” koncertjeivel, a globalizációkritika önkarikatúrává süllyedő „ellenállásával”, a világ látszólagos újrafelosztásával, a proletárdiktatúra groteszk továbbélésével és győzelmével a demokratikus kísérletek felett. Ami zajlott, az Krassó Miklós jellegzetes és profán szavaival: „…mindennek az elkenése.” Sokakban megjelent a babonás, félelmekkel teli várakozás az ezredfordulóval érkező változásoktól.

A párizsi éjszakában önmagukat felrobbantó, géppisztolyokkal szisztematikus mészárlást végrehajtó muszlim fiatalok bizonyítják, hogy mégsem féltünk eléggé. „Ki vagyont gyűjt, s rendezgeti azt. Ő úgy számítja, hogy vagyona halhatatlanná teszi őt. Mi több ő az emésztőbe vettetik. S mi ért le hozzád, mi az emésztő? (Ez) Allah felszított tüze” – olvasható a Koránban. A karínok, a muszlim világ ártó szellemei talán ezt és néhány ehhez hasonló verset recitáltak a merénylő fiatalok fülébe, mielőtt végrehajtották tettüket és elérték céljukat a fegyveres dzsihádban való halál, a mártírság általi megváltást. Sahíddá váltak.

Bár hallottuk, láttuk, hogy sok, alapvetően békés muszlim hívő, vezető elítélte a terrorcselekményeket, de mikor következik be az pillanat, amikor elítélik majd a fegyveres dzsihádot? Nem elég pusztán a terrorizmust megnevezni és megtagadni a „könyv népe” elleni dzsihádot: mint gyűlölet-, düh- és frusztrációhordozó vallási kötelezettséget kell felszámolni azt. Erre most még kevés esély van, hiszen a fegyveres dzsihád az iszlám lételeme (zajlania kell és gyakorlatilag a 7. század óta folyamatosan zajlik is): aki megtagadja, az kirekesztődik és elszakad az eredendő vallási hagyományoktól. Pedig ez lehetne az iszlámon belüli valódi, nagy „forradalom”.

'14-ben kezdődött ez a század is

A mi „jelenidőnk”, huszonegyedik századunk is „14”-ben, „2014”-ben kezdődött. Az álmoskönyv szerint ez rosszat jelent. Természetesen a startpisztolyt már 2001-ben ellőtték, de jellegzetességeinkhez híven későn ébredtünk (ha egyáltalán sikerült felébredni). A múltban éltünk.

2014-ben szólaltak fel az első, még halk, alig jelentékeny tacitusi hangok, amik már figyelmeztették Európát arra, ami be fog következni (a tapasztaltabbak, a szemlélődők már egy bő évtizeddel korábban látták a katasztrófa elkerülhetetlenségét). Elég volt olykor a közel-keleti helyzet felől kellőképpen tájékozódni – természetesen nem olyan publicisták, újságírók riportjain keresztül, akiknek megélhetése egy-egy hangulatkeltő anticionista, lényegében antiszemita szöveg összekaparásától függött.

Nyilvánvaló, sőt tagadhatatlan tény, hogy Európa fokozatosan átveszi Izrael szimbolikus és reális funkcióját a világban. Ütközőzóna lesz. „Nagyon nehéz innen megítélni, mi történik valójában. Nem is az izraeli oldal érdekel, sokkal inkább az európai reakció. A tudatalatti mocsárból, akár a kénszagú lávakitörés, felböffen a sok éven át kordában tartott antiszemitizmus. Világszerte Izrael-ellenes tüntetések. Tulajdonképpen nem lenne szabad beleegyezni, hogy azokkal a szavakkal illessük az eseményeket, amelyeket az újságok használnak. Az, hogy fiatal emberek nagy kéjjel felrobbantják magukat (mellesleg állítólag huszonötezer dollárt fizetnek a családnak), arra vall, hogy egészen másról van szó, mint hogy alakuljon-e palesztin állam. Ezek az öngyilkosok a létezés veszteseinek nyilvánítják magukat. Tettükben az elkeseredettség olyan fajtája nyilvánul meg, ami holmi nacionalista indulatokkal nem magyarázható. Egyáltalán, el kellene hagyni az értelemre utaló szavakat.” A Kertész Imre évekkel ezelőtti írásából kirajzolódó sejtés egyszerre vonatkozik a jelen Európájára és a közelmúlt Izraeljére.

A kontinens országai egy ismeretlen és könyörtelen, a nyugati ember közönyére épülő háború színterévé váltak. 2014 júniusában kikiáltják a kalifátust az ISIS által ellenőrzött szíriai és iraki területeken. Augusztusban videóüzenetet kap a nyugati világ, lefejezik James W. Foley újságírót. Egy évvel később már a politikai közbeszéd legalacsonyabb szintjén is nyilvánvalóvá vált a keleti (közel-keleti) világ és a nyugati képviseleti és médiademokrácia, a vallástalan humanizmus maradványait felemésztő Európa konfliktusának elkerülhetetlen betetőzése.

Kiléptünk a szürke zónából

Megérkezett a menekültáradat. Elmondhatjuk, hogy napjainkra végleg kiléptünk a Kertész által megnevezett „szürke zónából”. A „problémát” nem sikerült a „harmadik világ” emésztőgödrében megtartani, de könnyen elképzelhető, hogy nem is volt rá igény.

Láthatóvá vált, hogy az Európán belüli iszlám nem akar, lényegéből adódóan nem tud másod, harmadrangú „polgárként” vegetálni, feloldódni (az integráció sem bizonyult sikeresnek, mert a beolvadást, asszimilálódást, – a legtöbb esetben – a muszlim közösségek támadásnak, jogfosztásnak értelmezik). Ennek a legfőbb oka és tüzelőanyaga a külvárosokban született, szocializálódott és egyre radikalizálódó fiatal muszlim tömegek anyagi, életlehetőségekből adódó frusztrációja, valamint az a megkérdőjelezhetetlen tény, hogy az iszlám nem esett keresztül a belső megújuláson, a puszta vallási dogmatizmuson túllépő önreflexión. Azaz: nem ismer kegyelmet. Teológiai, jogi értelemben sem (bár az iszlámnak nyugati értelemben vett „teológiája” nem létezik, a joggyakorlat útján, az iszlám által vezérelt államban érvényesülnek Allah törvényei – konkrétabban: totalitárius teokrácia formájában).

A sokat kritizált kereszténység, amely a humanizmus hordozóhajója volt (már a reneszánsz előtti időkben is) időről-időre megütközött a valósággal, az emberi élet komplexitásával, átláthatatlanságával. A kereszténység szervezeti hibái és múltbéli bűnei ellenére dialektikus vallás. Leszámolt sötét múltjával. A modernizáció útjára lépett. (Hol van már Dosztojevszkij Nagy Inkvizítora? Pedig szükség lenne rá, hiszen a szabadság ellenében az emberiségnek elsősorban megváltásra lenne szüksége.) Pontosan ezért, törvényszerűen alakult úgy, hogy a kereszténység egyre nagyobb teret engedve az állami, világi befolyásnak valójában talapzatok nélkül hagyja az európai tudatot. A visszatérés lehetetlen. Az iszlám esetében hasonló a jelen pillanatban elképzelhetetlen. Belső rendje, jogrendszere szempontjából ez az önvesztés még kérdések szintjén sem vetődhet fel. Az iszlám nem adja fel önmagát. Nem hisz a rendezetlenségben.

Az iszlám nagy hátránya (vagy előnye?), hogy nélkülözi a zsidó-keresztény hagyomány két legfontosabb üzenetét, amelyek szekularizált formában mély, kitörölhetetlen nyomokat hagytak az európai ember tudatában. Az első a lelkiismeret (Dávid bűnbánati zsoltárai), a második maga a kegyelem (az evangéliumok). Jelenünkben beértett a Pilinszky naplójából származó felismerés: „…Az előző kor keresztény irodalma a kegyelemről írt. Nekünk kegyelemből lehet csak írnunk. Egyedül Isten irgalmából. Különben el kell hallgatnunk.” Az ismeretlen háború első felvonása az európai közösség tudatának mélyebb regisztereiben fog lejátszódni, ahol megmérettetik, hogy milyen erkölcsi, etikai tudást, tapasztalatot sajátítottunk el az elmúlt századokban, amellyel képesek lehetünk megvédeni magunkat.

Az iszlám teljessége felé

A nagyvárosok árnyékában nyomorgó, bűnöző, kitaszított generáció tehetetlensége ösztönös módon így válhat vonzó politikai mozgalommá egy erős identitást jelentő vallás szervezőelve mentén. Brutális, pusztító kombináció. Azon fiatalok számára, akik jobb anyagi, családi körülményeik okán önkéntelenül is megtapasztalták Európa, a nyugat (Dar al-Harb, azaz a „Háború házának”) jelenlegi szellemi állapotát, ürességét, mindent legyűrő unalmát (kortársaikhoz hasonlóan „kibulizták” magukat), hamar csalódtak, kiégtek és nem maradhattak többé lojálisak hozzá. „Felébredtek”. Osztoztak a szegények ressentimentjével, és a két csoport egyesült a „lázadás lehetőségében”.

Az európai kaotikus keretek között kielégíthetetlen nosztalgia támad fel bennük, vágy a régi, még „elrendezett” világ felé. Az iszlám szellemileg is visszafogadta őket, és lehetőséget adott a romlatlan spiritualitásban, a gyökereikben való feloldódásra, a totális önfeladásra. Egy legitim Törvény követésére. Az iszlám nyugat-kritikája pontos, tagadhatatlan és zsigeri szinten hat. Különböző, gyakran pusztító motivációk és célok olvadtak így össze. A radikális iszlám magjában élő, eleven indulatok sokkal absztraktabb és mélyebb eredetűek, mint gondolnánk. „Tegyük föl, hogy az iszlám kultúrában nagyobb a fanatizmusra való hajlam, mint máshol; ez a kiúttalan düh azonban már nem emberek, hanem az istenek ellen fordul.” – írja Kertész Imre a (már idézett) Mentés, másként c. kötetében. Megrázó, döbbenetes felismerés.

Ne legyenek kétségeink a sztrádák, az utak, nagyvárosaink tereinek apatikus, megvető tekintetű átlagemberei, közintézményeink, szociális ellátórendszerünk közönyös bürokratizmusa és a közösségi oldalak életérzésszerű-passzív szolidaritás hullámai hasonló kiábrándultságot, frusztrációt okoznak majd az úton lévő bevándorlók masszájában („cunamijában”). Alaposan próbára téve az idegenek, a bevándorlók empátiáját, türelmét és befogadókészségét.

Az elit bűne

Az európai elit, a vezető réteg megbocsáthatatlan bűne, hogy egyáltalán nem képes szellemi vetületekben gondolkodni. A legegyszerűbb megoldásként arra hivatkoztak, hogy a gazdasági, jogi egyenlőtlenségek feloldása megoldja a belső konfliktusokat, így például a radikális iszlám előretörését Európában. Cinikus, hazug álláspont, amely tagadja az ember eredendő szükségleteit. Nem látják be, hogy a szociális, gazdasági okok másodlagosak, és elsősorban szellemi, lelki igények vezetnek sokakat a radikalizálódás útjára.

A vallás ígérete: a megváltás, a megigazulás. Szellemi táplálék, közösség és erő. Az ISIS toborzó és propagandavideóin különös jelenség figyelhető meg. Felfokozott, őszinte vallásos öröm a fiatal dzsihádisták arcán. Ez az állapot nem a gyilkosságok tébolyából született közönyös mosoly, rezignáció. Olyan lényegi, egzisztenciális azonosulás ez, ami a jelenkor Európájában elképzelhetetlen, megközelíthetetlen állapot. „Az Úr Shari'ájának fényében a csillagok föle emelkedünk, megaláztatás nélkül élünk, biztonságban és békében” – éneklik az ISIS támogatói által terjesztett nashídban.

Az általános közfelfogás nem képes az iszlámot erődemonstráló, államszervező tényezőként értelmezni, meglátni. Pedig pontosan a saríában, az iszlám jogrendben, az államiságban való szakrális, erkölcsi értelemben is tiszta élet minden hithű (nem feltétlenül radikális) muszlim vágya. A kontinens gyengeségei felé menekül, látszatmegoldásokkal él „…hogy minden megoldást sürgető, valódi kérdést az ideológia hentesbárdjával csapjon agyon”. Európából kiveszett a tragikus, a bonyolult életszemlélet (még a művészetekből is), és felváltotta az ideológiák szürke 1+1=1 valósága. A jelen problémájához ez úgy kapcsolódik, hogy meg kell tanulnunk nem a bal- vagy jobboldali narratíva mentén beszélni, gondolkodni az iszlámról, hanem úgy, ahogyan az iszlám beszél és gondolkodik önmagáról.

Bűn lenne tagadni, hogy ez a „válasz” nem csak a muszlim bevándorlók és utódaik között jelenik meg, hanem a valamely oknál fogva szocializálódni, beolvadni képtelen „bennszülötteknél” is, akiket leginkább a szegénység vagy az unalom veszélyeztet. Azok között, akik felismerték, hogy a tényleges nagy egyenlőtlenségeket elméleti, hazug egyenlőség leplezi. „Elidegenedtek.” Elvesztették begyökerezettségüket. Ezek számára gyakorlatilag semmi sem maradt. Kollaboránsnak tartják magukat, és ezért önmaguktól való idegenséget éreznek.

Európa üressége

Európa szellemileg üressé vált. A felszín alatti rothadás felbűzlik a mindenkori ellenzékek és kormánypártok formális idiotizmusából. Itt, a kelet-európai régió peremén különösen nehéz olyan ügyeket, személyeket, közösséget találni, amihez kapcsolódni lehet, amivel az ember nem szigetelődik el, nem lesz visszavonhatatlanul magányos. Már semmi lényegeset (a következetesen sulykolt nyugati-jóléti életvitelen kívül, bizonyos kivételezettek számára) nem tud nyújtani.

Sokan élnek együtt azzal a megérzéssel (vagy tapasztalattal), mintegy „késsel a torkukon”, miszerint az individualista humanizmus szakadárirányzatai (amelyhez a posztmodern liberális ideák, de még a bizonyos konzervatív törekvések is csak elméleti szólamok útján, de mégis oly sokféleképpen kötik magukat) végleg elkorcsosulttá, anakronisztikussá, irreálissá váltak. A humanizmus eszménye pillanatok alatt szétfoszlott a világháborúk csatatereinek húsdarálójában, a kisemmizett embertömegek weimari tébolyában, a krematóriumok tűzmáglyáján. A humanizmus véderő volt néhány évtizeden keresztül, amelyben az ember megfogalmazhatta, megszülhette önmagát, miközben védve érezhette személyét a külső problémákkal szemben, a tömeg lázálmaitól távol (és megmaradt a rettenetesen tehetségesek privilégiumának). Block írja halála előtt egy évvel: „…Miért kell mindenáron azt gondolnunk, hogy a nép előbb vagy utóbb – és a pedagógiai célokat szem előtt tartó tudósok szerint mindenképpen »előbb«, sőt »mielőbb« – elsajátítja bármilyen számunkra ismeretes civilizáció szellemét? A rendőri állam sokkal realistább a modern humanistáknál, amikor nyíltan az alávetettség és az uralkodás kérdését helyezi előtérbe.”

Ezek bizony kemény szavak. A forradalmak, de legfőbbképp '68 kísértése lehetővé tette, hogy az immáron szekularizált, optimista humanizmus élvezeti árucikk legyen a „mocskos, elaljasodott tömegekből” kiemelkedő finnyás és nagyigényű európai, nyugati választópolgárnak. Elég körülnézni a külvárosokban, beleolvasni az egyik legjobb magyarul íródott regénybe („1962 tavaszán ifjabb Hábetler János megölt egy segédmunkást a rozsdatemetőben”) vagy bekapcsolni a televíziót, órákon át figyelni az emberiség tudatfolyamát, és nyilvánvalóvá válik, hogy véglegesen elvesztettük a védelmet. A szabadságot választottuk. Már nem vagyunk biztonságban, sőt talán soha nem is voltunk. 

Végezetül záporozzanak botütésekként Kertész sorai a kóborlelkűeken: „…megszabadult fölösleges komplexusaitól, Keserű kétségkívül fesztelenebbül, mondhatni emberségesebben gondolkodott a hajléktalanokról. Emellett sosem zárhatta ki teljesen, hogy egy szép napon ő is ott találja magát közöttük, a padon. Nem ma, fordult meg Keserű fejében, és nem is holnap, de talán holnapután. Miért ne? Keserű egyetlen olyan törvényt és senki olyan emberfiát nem ismert, aki, vagy amely őt ettől megóvhatná vagy meg akarná óvni”.