Csizmadia Ervin: Mindig voltak Fideszek

 

Mindenki a nagykoalíció gondolatára harap rá a könyv kapcsán, de van három alcíme is, ebből az egyik a nagykoalíció, és többször leírom a műben, hogy ez a legjobb esetben is középtávon reális. Ez azt jelenti, 2022-ig nem valószínű, hogy megvalósítható, és talán a 2020-as években lesz lehetőség tető alá hozni, amennyiben a körülmények úgy alakulnak és sokan gondolják úgy, hogy értelmes opció. Nem itt és most szeretnék nagykoalíciót.

 

 

A cég, amelynek vezetője vagyok, a Méltányosság Elemző Központ nyolc éve alakult, és azóta sokszor felvetettük ezt a gondolatot. Az alapot ehhez az adta, hogy szerintem 2006, a második Gyurcsány-kormány megalakulása óta a magyar politika belekerült egy olyan mókuskerékbe, amely állandóan, újra és újra a legitimációs problémát hozza elő. 2006-2010 közt a jobboldal mondta a baloldalra, hogy illegitim, ma a baloldal mondja a jobboldalra, hogy illegitim. Ha ilyen illegitim ciklusokban fogjuk eltölteni az életünket, akkor az nem fogja növelni a magyar politika hatékonyságát. Azért most jött elő a nagykoalíció gondolata egy könyvnyi terjedelemben, mert úgy érzékelem, hogy ezek a négyévenkénti kiskoalíciós váltógazdálkodások (amelyek 2006-ig menetrendszerűen jöttek) hosszú távon nem biztos, hogy eredményt hoznak. A két tábor között 2006 óta tartó állóháború 2014-ig nem változott meg, így annak a lehetőségeit keresném, hogy miként lehet ebből kikerülni.

 

 

Valóban, ha az ember leül beszélgetni egy ellenzéki politikussal, akkor az mindig elmondja, hogy nem annyira rossz a véleménye a kormányról, mint amennyire annak látszik, csak kifelé azt kell mondani; és gondolom, ez fordítva is így van. Viszont ami miatt mégis foglalkoznunk kell a kérdéssel, az például a liberális demokrácia nézőpontja. El kell gondolkoznunk, hogy Magyarországon miért nem tud kialakulni az a fajta liberális demokrácia, amit amúgy sokan szeretnének. A liberális demokrácia ugyanis többek közt arról szól, hogy az elitek legalább minimális szinten képesek együttműködni. Ha tanulmányozzuk a nyugati országok példáit, látjuk, hogy milyen struktúrákat, intézményeket, magatartási formákat alakítottak ki a történelem folyamán, és azt hisszük, hogy a rendszerváltással ezek automatikusan nálunk is megjelentek. Szerintem ami huszonöt évvel ezelőtt megjelent, az csak úgy nézett ki, mint nyugaton, de nem volt olyan, egy csomó intézmény pedig ki sem alakult. A nagykoalíció egy olyan ideál szempontjából nyerhet értelmet, mint a liberális demokrácia. Szerintem nem igaz, amit sokan mondanak, hogy Magyarországon eddig liberális demokrácia volt, csak a jobboldal ettől eltávolodott, és ezért helyre kell állítani. Ha a liberális demokrácia mércéje az elitek közötti együttműködés, akkor itt kezdettől korlátokba ütközünk. Nem helyreállítani kell, hanem elgondolkodni azon, hogy egyáltalán miért nem jött létre egy együttműködés-alapú liberális demokrácia. Szerintem pedig azért nem jött létre itthon nyugati típusú liberális demokrácia, mert nem vesszük eléggé komolyan annak két alkotóelemét és egymáshoz való viszonyát: a liberalizmust és a demokráciát. A nagykoalíció egyszer majd arra alkalmas kormányzati forma lehet a két elem integrálására. Ma, leegyszerűsítve a demokrácia „van kormányon” és a liberalizmus „ellenzékben”. A többségi elv és a liberalizmus konfliktusával nézünk szembe, a kettő közti csatát Nyugat-Európában már megvívták. A nagykoalíció tehát nem csak egy elmejáték a részemről, hanem az arról való gondolkodás, hogy ha van egy eszményünk, a liberális demokrácia, akkor meg kell vizsgálni, hogy ehhez miért nem tudunk közelebb kerülni. Szerintem a válasz az, hogy azért, mert a két alkotóelem túl messzire került egymástól.

 

 

Nem arról van szó, hogy a politikusoknak fel kellene függeszteniük az egymás közötti konfliktusaikat vagy végleg ki kellene egyezniük egymással. Inkább arról van szó, hogy az ország előtt álló feladatok megoldása érdekében a konfliktusaikat nem félretéve, de egymás értékrendjét megtanulva együttműködnek. Én a politikát a tanulóképességgel hozom összefüggésbe. A magyar politikai elit és a társadalom en bloc kevéssé tudta megérteni a saját bajainak eredetét. Elsőként azt kellene megtanulnunk, hogy több értékrend létezik egymás mellett. Amelyik nem olyan, mint a miénk, az nem feltétlen diktatúra, nem feltétlen gonosz, erőszakos és regresszív. Ha ennek elsajátítására nem vagyunk képesek, a dolog eleve dugába dőlt.

 

 

Nem, ez ennél jóval lényegesebb projekt. És semmiképp ne legyünk elitisták, mert ezzel azt mondanánk, hogy minden rajtuk múlik, rajtunk meg semmi. A foci olyan, amilyennek az ellenfél engedi, az elit meg olyan, mint amilyenné a társadalom teszi. Ha a társadalom teljesen átadja a politikacsinálást az elitnek, akkor ne csodálkozzunk, hogy az elit nem úgy cselekszik, ahogy a társadalom elvárja. A dolog lényege inkább az, hogy jobboldali, baloldali és mindenféle értékrendeket egyaránt hasznosnak tudjunk tekinteni. Az egész probléma gyökere ugyanis ott van, hogy a másik tábort veszélyesnek tekintjük magunkra, így a táborok túlvédekezik és túlbiztosítják magukat; majd ez után a másik tábor gondolja róluk, hogy akkor mégis azok ellen kell védekezni. A kétharmad például tipikus túlvédekezés volt egy létező probléma, a liberális elit szellemi fölénye ellen, amit a jobboldal a saját maga egészére veszélyesnek tartott.

 

 

Ahogy mondtam, ez nem rövid távú program, és minden azon múlik, hogy van-e erre igény az országban. Amit ön fölvet, azt a mi szakmánk politikai polarizálódásnak hívja, de ez sem egyforma mindenhol. Amerikában például kemény viták vannak, de az alkotmány, a nemzet, az Amerika-kép mindkét oldal számára szent. Két lehetőség van: vagy elfogadjuk, hogy az erősödő eszkalálódás természetes jelensége a demokráciának, s ez ellen nincs mit tenni; vagy  megvizsgálhatjuk, hogy a mi rendszerünkben milyen lehetőségek szunnyadnak még például a liberális demokrácia tartalékait illetően. Magyarországon sok szellemi feladat van, s amit én mondok, az nem is elsősorban pártpolitikai feladat. A nagykoalíciós együttműködést megalapozni is szellemi feladat. Kérdés például, hogy egyáltalán lehet-e vitát folytatni erről a témáról, s ha igen, ki vitatkozzon kivel. Lehetséges, hogy mindenki be van zárulva a saját táborába, és nincs köze a másik táborhoz, így felesleges vitatkozni is.

 

 

 

Ön említette Amerikát, Franciaországot és Spanyolországot. Én hadd hozzam fel Hollandiát, Németországot vagy Ausztriát. Ezekben az országokban a kormányzó pártok nem természetes szövetségesei egymásnak, de van valami, ami mégis összeköti őket. A német példában vannak gazdasági feladatok, amelyeket menedzselni kell. A hollandoknál viszont az volt, hogy ha lemásolják a politikában a társadalom oszloposodását, akkor a duplifikált megosztottság szétveti az országot. A magyar társadalom is megosztott, nem csak a politika; s ha ez megkettőződik, akkor még nagyobb a kihívás, amivel szembe kell néznünk. A nagykoalíció viszont mederben tartaná mindezt. Például nem biztos, hogy szerencsés vonása a 2006 óta tartó politikai versenynek, hogy abban az egyetlen fontos kérdéssé a korrupció vált. A korrupció feltárása persze fontos feladat, de nekem úgy tűnik, ma szinte nincs is más tematika. Egy nagykoalíciós kormányzásban „korrupció-ügyileg” is valamiféle egyensúly állhatna be.

 

 

Persze, a pártok kényszerből kötnek nagykoalíciót. De Bibó Istvántól is tudjuk, hogy a politika nem egyezik meg a pártpolitikával. Hogy a pártok miként élik meg, amit csinálnak, az az ő magánügyük. Na de a társadalom jóléte, a szellemi élet is a politika formálója. Amikor eszményről beszélek, a nyugati társadalmak realitását mondom. Nem látom, hogy itthon a demokratikus ideáljaink a közéleti viták részét képeznék. Akiknek vitatkozni kéne, azok nem vitatkoznak, mert – ahogy már említettem - külön életet él a liberalizmus és külön életet él a demokrácia, így nem tudnak hol találkozni és termékenyen hatni egymásra.  

 

 

Ez is benne van a pakliban. Érdekes, arról beszélünk, hogy milyen következményei lennének egy nagykoalíciónak, holott egyelőre esélyünk sincs a létrehozására sem. De azért én mondok jobb következményt is, az említett holland példát. Ott 1917-től a hatvanas évekig nagykoalíciós kormányok voltak. Ezek pedig megtanították a hollandokat arra, hogy tulajdonképpen lehet a különféle oszlopoknak együtt élniük egymással, és a hetvenes években át tudtak térni a „normális” váltógazdálkodásra. A holland Szabadságpárt megjelenése pedig már ennek volt az eredménye, nem a nagykoalícióé. Az osztrák példa valóban klientúrarendszert teremtett, de Magyarországon nagykoalíció nélkül is klientúrarendszer van: más kutatók ezt oligarchiának nevezik. Ha beleolvasnánk Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című, 1936-ban megjelent könyvébe, akkor abban hosszú oldalakat láthatnánk arról, hogy miért bukkan fel itthon újra és újra az oligarchia; azért, mert máshogy nem bírjuk megoldani a problémákat. A szerző szerint a magyar társadalomnak szüksége van ilyen urizáló típusú politikai magatartásra: nem csak a legmagasabb szinteken lévő emberek urizálnak, hanem a legalacsonyabb szinteken is zajlik a miniurizálás. Azt tudom javasolni azoknak, akik a Fidesznél fedezik fel először ez a dolgot, hogy olvassák el Prohászka Lajos ezen művét, és látni fogják, hogy nem minden ma kezdődött, ami rossz a magyar politikában.

 

 

Ha a pártok nem jókedvükből kötnek nagykoalíciót, akkor itthon mi késztetheti őket erre, akár a Fidesz-MSZP-ről van szó, akár nem?

 

Önmagában semmi. A pártok, mint mondtam, csak egy szegmensét alkotják a politikai életnek. De ha a mögöttük lévő szellemi elit elkezdi művelni ezt a feladatot, amit eddig kis hatásfokkal csináltak, és mai európai példákat odatesz, demokráciák működését elemzi, az segíthet. Csomó dolog hatással van a pártok viselkedésére, de ha ilyen dolgok nem lesznek, akkor természetesen a pártok arra fognak hivatkozni, hogy nem érdekük a nagykoalíció. Jó hatással lenne viszont rájuk, ha szellemi pezsgés indulna meg az ügyben az országban, hogy miként kell egy liberális demokráciát felépíteni. Ilyen szellemi pezsgés viszont nincs. Itthon minden a pártokra marad, és rájuk függesztjük vigyázó szemünket.

 

 

Nem azért írtam erről, mert ájultan tisztelném a Fideszt, hanem mert szeretném megérteni. Nem mondom, hogy a baloldalnak a Fidesz által bejárt úton kell végigmennie. Mindegy, milyen utat jár be, de valamilyen utat járjon be. Az, hogy van hét-nyolc kis baloldali párt, az teljesen kontraproduktív. Mi régóta amellett érvelünk, hogy egy, de legalábbis nem sok baloldali pártra volna szükség. Persze ehhez fontos feltétel, hogy találjon a baloldal egy olyan vezetőt, aki mögé be lehet állni. Gyurcsány Ferenc kidőlésével az ellenzék vezetetlen maradt, a meglévő pártvezetők mögé nem lehet beállni.

 

 

Szerintem akkor járnának jól, ha nem csak a napi ügyekben gondolkodnának. Ma a napi haszonszerzés a céljuk. Ezzel nincs baj, csak önmagában ebből nem lehet perspektivikus politikát csinálni. Azért érdemes tanulmányozniuk, hogy a Fidesz miként lett nagy párt, mert az ő naggyá válásuknak a kulcsa is valahol ott van megírva. Ha nem elemzik a Fidesz útját a kilencvenes évektől idáig és vonják le belőle a tanulságokat, akkor a véletlenre bízzák a saját jövőjüket. Szerintem tanulság, hogy kell egy vezető, aki mögé be lehet állni, és hogy a szervezeti széttagoltság nem megfelelő. Illetve át kell gondolni, mi az ideológiai minimum, amit képviselni tudnak. Azaz személyi, szervezeti, ideológiai egységesülésre van szüksége a baloldalnak. Van még egy történeti érvem is: Magyarországon mindig voltak Fideszek és széttagolt ellenzéki pártok, akik irtózatos vehemenciával támadták a mindenkori Fideszeket, de sosem tudták leváltani. Egy egész hosszú történelmi trend megtörésére van szükség, amihez jó eszköz lehet a nagykoalíció. A kiskoalíciók ugyanis csak ideiglenesen tudták ezt a trendet megtörni.

 

 

 

Szerintem ez legfeljebb szakpolitika. A víziót ennél magasabb rangú dolognak gondolom. Épp az a baja a mostani ellenzéknek, hogy túlságosan szakpolitikában gondolkodik. Persze fontos a szakpolitika, de nem az az elsőrangú. Akármit is gondolunk Európáról, el kell tudni helyezni egy országot egy geopolitikai térben. Mi a szerepe Magyarországnak a mostani világpolitikában? Mondhatjuk, hogy a Fidesz rosszul határozza ezt meg a keleti nyitással, de az nem megoldás, hogy a baloldal erre annyit mond: mi nyugatosak vagyunk. Mi ugyanis ennek az üzenete egy átlag állampolgár felé? Az, hogy semmit nem akarunk mondani erről a kérdésről: ugyanis Nyugat-Európa is folyamatosan változik, és az ottani politikusok is állandóan újragondolják a kérdéseket. Szerintem Magyarországon a gondolkodás egy zárt, 93 ezer négyzetméteres gondolkodás. Ezt valahogyan az ellenzéknek is meg kellene haladnia. Retorikai szinten szeretjük hangoztatni, hogy a nyugathoz tartozunk, de az erről való gondolkodás tartalmi szinten nagyon gyenge. Milyen Európai Uniót szeretnénk: mennyire legyen vezetve vagy mennyire legyen erősítve a 28 tagállam autonómiája? Ez valahol a nemzetállam versus globalizáció kérdésköre, és az ellenzéki politika elmulasztja, hogy ezzel foglalkozzon.

 

 

Ivan Krastev egy európai értelemben vett liberális politológus, akit sokat idézek, mert példaértékűnek tartom a gondolatait. Kormányszinten, a hivatalos politika szintjén biztos, hogy erősebb Orbán befolyása annál, ami itthonról látszik. Informális szinten viszont sokkal rosszabbul áll. Szerintem amúgy is problémája a Fidesznek, hogy a politikát csak formális dimenzióban szereti elképzelni. Például azt rótták fel a nyugatiaknak és az EU-nak, hogy a politikájuk bírálatakor nem vették figyelembe a tényeket; azonban olyan dolog nincs a politikában, hogy „a tények figyelembe vétele”. Ha egy politikusról kialakul egy vélemény, tök mindegy, hogy jogosan vagy nem, akkor azt neki nagyon nehéz lesz megváltoztatni. Egyszerűen azért, mert a politika informális dolgokról is szól, például arról, hogy kivel ülök le egy sörre és kivel megyek el szívesen beszélni a hivatalos tárgyaláson kívül is. Van egy olyan gyanúm, hogy a Fidesz politikusaival viszonylag kevesen szeretnek sörözni, és Orbán Viktorral sem nagyon whisky-znek át egy éjszakát vezető európai politikusok.

 

 

Ez legfeljebb kiegészítő elem, de tarthatatlan állapot, hogy a magyar politikában ezek az emberek lehet, hogy nem is köszönnek egymásnak; vagy ha köszönnek, akkor ezen túl már nincs semmi közöttük. Ilyen szempontból biztos van jelentősége a személyes viszonyoknak, csak annyira meg van terhelve ez az egész helyzet, hogy tényleg új baloldali és jobboldali nemzedékeknek kell felnőnie. Türelmesnek kell lennie annak, aki más struktúrában szeretné látni a magyar politikát.

 

***

 

 

 

Fotók: Földházi Árpád.