Bánkúti András, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Fotóriporterek Szakosztályának elnöke, a Figyelő képszerkesztője és Weyer Balázs, a Főszerkesztők Fórumának elnöke újságírói szemszögből közelítették meg a törvénymódosítást és a rengeteg felmerülő kérdést.
Bánkúti elmondta, hogy kissé álproblémának érzi a rendőrarc fotózhatósága körüli vitákat. Azt tapasztalta: a törvényi szabályozástól függetlenül mindig az aktuális vezető, a regnáló hadügyminiszter hozzáállása szabta meg, hogy a rendőröket fotózhatják-e vagy sem. Ő azonban már óvatos velük, és mindenkit óvatosságra int, mert végigkísért már több olyan pert, amelyben a rendőrök százezres, vagy milliós nagyságrendű összegeket nyertek a fotósok ellen indított perben. Szerinte érthető, hogy a rendőrök félnek a fotózástól, mert a fotó a valóságot ábrázolja, de a fotóriporterek ugyanúgy félnek 2006 óta, amikor több fotóst is megvertek a „forradalmi eseményekben”.
Weyer Balázs is túlkapásnak tartja, hogy a rendőrök „rutinszerűen perelnek”, csak azért, mert megjelenik az újságban az arcuk. Szerinte a rendőrök és bizonyos „erre szakosodott” ügyvédek jó bizniszt látnak a pereskedésben, amivel az „újságírókról jó sok pénzt le lehet akasztani”. Mások nyerészkedése korlátozza a médiumokat abban, hogy minél hitelesebben és minél gyorsabban tájékoztassák az olvasókat, a nézőket, a hallgatókat az országban történő eseményekről. Weyer úgy véli, hogy az újságírók munkája ezáltal ellehetetlenül és színvonaltalanná válik. Ráadásul a rendőrök nem csak a média munkáját teszik tönkre, hanem a rendőrségbe vetett bizalmat is csökkentik, hiszen az újságban arctalan droidként, egy elidegenített robotként megjelenő rendőrben senki sem fog megbízni.
Weyer elmondta, hogy pontos törvényi definíció híján az újságírók is próbálják meghatározni, kit is kell közszereplőnek tekinteni. Például a politikusokat, a sportolókat, a zenészeket, a színészeket közszereplőnek tekintik. De ezen belül is érdemes különbségeket tenni azok között, akinek az élete 24 órás közszereplésből áll; illetve akik csak egy adott életszakaszban, egy bizonyos minőségben számítanak annak.
Székely és Péterfalvi is bízik az újságírókban: szerintük az lenne az optimális, ha a média önszabályozó rendszere határozná meg, ki a közszereplő; és azt is, hogy kit, mikor, és milyen körülmények között, milyen feltételekhez kötve lehet fotózni, s erre építve kellene a jogszabályokat létrehozni. Bánkúti András azzal egyetért, hogy a sajtónak önmérsékletet kell gyakorolnia, de azt is hozzátette, hogy a MÚOSZ etikai bizottsága most is kizárja az etikátlanul eljáró újságírót, sajtófotóst. Ráadásul a kizárás híre nem marad titokban: a megszégyenítés a nyilvánosság előtt zajlik.