Menthetetlenül

„Aztán elszégyellem magam. Már kevésbé, mint azokban az időkben, amikor dühöt is éreztem. Elvörösödve, hangosan csapkodhattam – már nem emlékszem. És különben is, ha villámokat szórunk, az önreflexió csatornái, azok a kicsi, és egyébként is torz tükrök megrepednek. Oka lehet annak is, hogy miért pont a jobb kézfejemmel integetek. A jobbal, a számomra oly jelentéktelen, és kevésre használt jobbal. Öröm, hogy zsenge nebuló koromban nem kötötték hátra a balt. Szeretek rosszul teríteni, és szeretem, ha a mellettem ülők kanalából könyökömmel véletlen erőszakot alkalmazva ingükre öntöm a rózsaszínes, olykor nyomokban magokat is tartalmazó tejszínes meggylevest. Szeretek csúnyán, kacskaringózva betűt vetni – mit vetni, hányni, és szeretem, ha a kézfejemmel elmaszatolom a tintát – különösképpen aláíráskor, levélcímzéskor, vagy bármilyen formális aktuskor, amelyhez toll és pergamen szükségeltetik. Talán másként gondolkozni, na azt is szeretek. Legalábbis ezt mondják, aki balkezes, másként gondolkodik. Következésképpen aki jobbkezes, az is. Akkor hol a közepe? A különlegesek, a kétkezesek? A statisztika nehézfiúi, a jobbkezesek?”