Hogy mennyire arcbamászó, hogy ez csupán a tömegek ópiuma, a pillanatnyi kielégülés, a nyomorból szabadulás – és hogy a gyarmattartó üzletláncok még ezt is korlátozzák a vásárlás darabszámában.
Nyitókép: Omer Taha Cetin / ANADOLU / Anadolu via AFP
***
Nonbinárich Parajka írása a FMNCI.hu-n
A szerelvényen csak páran utazunk; mindenki a telefonjába temetkezik; mellettem egy orrpiercinges, européer külsejű magamforma lány ül, álldogál néhány középkorú irodista, velem szemben egy szőrmegalléros kabátba bújt, láthatóan felső-középosztálybeli fehér nő terpeszkedik.
Ilyen ez a belgrádi metró, ezért is szeretem: diverz, sokszínű, befogadó, amilyennek egy nagyvárosi metrónak lennie kell.
Az orrpiercinges idegen lánnyal összemosolygunk, amíg valószínűleg egyszerre eszünkbe nem jut, hogy száz évvel ezelőtt a nőknek kellett mosniuk, mosógép és filterezett, álló formátumú insta reels rövid videók nélkül, mire mindketten elkomorodunk. Épp elhagyjuk a skandináv nagykövetség megállóját, amikor a szőrmegalléros asszony csinos kis műanyag ajándéktáskából egy apró, zöld csomagot vesz elő.
Felismerem, mindenki felismeri: a hírhedt dubaji csokoládé az.
Elsápadok. Először a kapitalizmus toxikus csúcstermékétől, majd attól a bátorságtól, ahogy szomszédom lereagálja a látványt: a piercinges lány egyszer csak felugrik, kitépi a nő kezéből az édességet, bakancsával rátipor, majd a földre veti magát, és zokogva-hányva pörög a saját tengelye körül, közben visít. Az utasok rémülten hátrálnak, én pedig egyszerre érzek büszkeséget és szégyent: hogy nőtársam megtette, amit én nem mertem, szembeszállt a kizsákmányoló rendszerrel. Pár pillanat múlva azon kapom magam, hogy mellette hentergek, és makogva marom ki körmeimmel a pisztáciakrémet csokoládébörtönéből. A felszabadultság és a felszabadítás öröme akkor szállta meg végleg a tudatom, és azóta sem hagyott el.
A történet nagyon tanulságos volt nekem. Egyrészt azért, mert ráébresztett, hogy bőségesen volna mit fejlődnöm, fejődnünk tudatosság terén nekem, nekünk, a pesti flaszter parasztjainak. Hogy mennyire modortalan voltam, amikor automatikusan nőnek asszumáltam a genderét az orrpiercinges társamnak, Ivanának, holott aznap éppen genderfluid volt, csak nem láttam a kitűzőjét a kék hajától. Másrészt: hogy mennyire esszenciálisan az elnyomás szimbóluma a dubaji csokoládé,
és mennyire semmit sem ér annak a véleménye, aki nem undorodik kellőképpen ettől a kapitalista csúcsterméktől.
Emlékszem anyámra. Akkoriban hatan laktunk egy gyufásdobozban a Körút mellett egy kis utcában. A sivár kilencvenes években csak azért nem volt még bajom mindennel, mert azt sem tudtam, hogy lehet bajom. Hogy jogom lehet bajomnak lenni. Nekem. Enyém. Én. Akkoriban divat volt köszönni a folyosón a néniknek és a bácsiknak, előre. Mint a katonaságnál vagy a koncentrációs táborban. Szerencsére anyám volt az egyetlen, aki nem erőltette ezt rám, a vadóc lányára – ki is nézte mindenki emiatt a környéken. A tévében már láttam fekete embert, és nagyon igazságtalannak éreztem, hogy a mi folyosónkon egy sincs, akinek köszönhetnék. Egy másik műsorban azt láttam, hogy a fehér ember szennyezi a környezetet. Ekkor döntöttem el, két és fél évesen:
nem fogok köszönni az öreg fehéreknek, basszák meg, hogy tönkretették a bolygót, és hogy itt laknak.
Azt hiszem, ez volt az első lépésem a tolerancia és a befogadás felé. Akkor még nem sejtettem, mi következik, de nyitott voltam a világra.
A következő évtizedekben a szabadság, a felszabadítás töltötte ki az életem. Három egyetem különböző szakait kezdtem el, amíg rám nem akarták erőltetni a beadandó dolgozat patriarchális toxikus kényszerét, ekkor otthagytam ezeket. Rengeteg izgalmas és érdekes emberrel beszéltem, megismertem a világot: a Gólyától a Westbahnhofig bejártam azokat a közösségi tereket, ahol hasonlóan gondolkozó emberekkel találkozhattam, mint én, a sokszínűség jegyében. Vitt a flow, az eszképizmus esztétikája, és a naivitás, hogy a huszadik századi szörnyűségek nem ismétlődhetnek meg többé, a kapitalista, kolonialista elnyomás nem fokozható tovább.
De mégis megtörtént. Amikor először láttam a dubaji csokoládénak nevezett globális kizsákmányolást, a parafasisakos gyarmatosítók elnyomottakra köpött luxus-státusz-szimbólumot, napokig nem tértem magamhoz.
A lakótársam, Trudi – aki a Pállottenburgi foglaltgarázsát és forgalomblokkoló tüntető*in állását adta fel, hogy a Szikla Mozgalomban tanítson a józsefvárosi Indoktrindában nonbináris afgán gyerekeket színes origamipillangókkal és slam poetryvel kifejezni az aktuális érzelmi állapotukat uniós forrásokból –
napokig itatott mangós chai lattéval káposztatejjel és kannásborral, mire egyáltalán arra képes voltam, hogy megfogalmazzam, mit is érzek, ki is vagyok, hogyan viszonyulok ehhez az egészhez, és milyen egyetemi szakot kellene elkezdenem állami pénzen.
Hogy mennyire arcbamászó, hogy ez csupán a tömegek ópiuma, a pillanatnyi kielégülés, a nyomorból szabadulás – és hogy a gyarmattartó üzletláncok még ezt is korlátozzák a vásárlás darabszámában.
Hogy a pisztáciát, amelynek olasz eredetijére, a pistacchio-ra a hímnemű soviniszta „il”-t kizárólag azért erőszakolták, mert eredendően ízletes, gyönyörű, szabad és nőies.
Mélységes toxikusságukban azonban nem volt ez elég, fogták a pisztáciát, és összezúzták, pürésítették. A rendszerből nem szabadulsz, felőröl, felzabál, odavet, üzenik, ha ellenállsz, roppansz, a saját héjadban sem bízhatsz, letépik rólad – kérdezni meg senki sem kérdezi, hogy jó-e így neked. Lehet, hogy pisztáciaként is volt álmod: ahelyett, hogy egy születésétől fogva, illetve amiatt elnyomó fehér középosztálybeli nő fogai között végezd, egészen biztosan csak jobbak. De ez már nem derül ki, mire feleszmélsz, megtörtek, mint egész népeket.
Egyetlen problémám van mindezzel: hogy ugyan nekem még volt szerencsém egy ilyen megrázó, szemfelnyitó élmény hatására ráébrednem, mennyire sok teendője volna még a frankfurti iskola legújabb évfolyamainak a felszabadítás terén, de másnak már aligha juthat ilyen ajándék az élettől. Ezért két utat látok most. Vagy külföldre megyek tanítani mindazt, amit élettapasztalatommal a dubaji csokoládéval kapcsolatban el tudok mondani a saját megéléseimről, meglátásaimról, mert pályázni Magyarországon nem akarok – sem a lesajnáló tekintetek, sem az egyszínű, sápadt fehér közeg taszítóan maradi.
Vagy egy nagyon őszinte és önfeltáró önálló estet rakok össze egy dramaturg barátommal és Trudival, újrajátszva a belgrádi metrón történteket,
eljuttatva sok emberhez. Gyakran eszembe jut Ivana. De jó lenne, ha akár csak feleennyire szabad és felvilágosult lehetnék… de itt, ezek között?
A Tisza-tábort a bosszúvágy tartja össze Molnár Attila Károly eszmetörténész szerint. A vele készült beszélgetésben szóba kerülnek a Tisza győzelmének és a Fidesz választási vereségének okai, Orbán Viktor politikai teljesítménye, a terjedő áldozatkultusz és a terápiás társadalom És persze a kérdés: mire kell figyelnie a konzervatívoknak?
Az Otthon, édes otthon rendkívül hatásosan próbálja elérni, hogy mindenféle emberi kapcsolattól elmenjen a kedvünk.
A megtekintése után pedig könnyedén woke-ká válhatunk.
Igen, az identitáspolitikának továbbra is nagy jelentősége van, aminek egyik legfrissebb példája Zohran Mamdani sikere. Hajdú Tímea írása.
Egy harmadik osztályos olvasmány a nemváltás témájával váltott ki országos politikai vitát
Túl sok tiszt tér vissza a programokból „globalista és radikális ideológiákkal a fejükben".
A párizsi klímaegyezmény fölösleges, az EU-s zöld átállást le kell állítani, klímapánikra semmi ok Szarka László MTA-s tudós, geofizikus szerint. Szarka Lászlóval átbeszéltük a klímaváltozást, a felmelegedést, az összes releváns témát. Interjúnk.
A Budapest Honvéd Régió posztját osztotta meg a volt külügyminiszter.
