„A New York Times december 14-én, komor és baljóslatú címet akasztott a vezércikke elé. »Védőművek a földbe vésve.« A cikk komor hangvételét nemkevésbbé komor képanyag kísérte. Hónapok gondos munkájával kiépített orosz lövészárokrendszerek, erődítmények, szögesdrót, aknák. Ominózus ázsiai purgatórium ahol a spanyolbakkok a sárkányfogukat fenik az arra tévedő »szerencsétlenség emberére«.
Hieronimus Bosch képvilágából szalasztott apokaliptikus military groteszk.
Talán a skriblerek már akkor és ott sejtettek valami, mert az első Nagy Tavaszias Kudarc után mindjárt jött is az indulatos visszavágás.
»Hogy is képzeltük, hogy a kicsiny de mégis számbeli túlerőben lévő ukrán hadsereg, tízszeres ágyúhendikeppel és ennek ellenére tűzérségi fölényt élvezve, képes lesz áttörni az áttörhetetlen védőműveken amiket egy rongyos és demoralizált de foggal-körömmel küzdő ellenség véd?«
»Ilyen védőműveket más sem tört át 1945 óta, talán az USA--t és Izraelt kivéve.«
»Talán még ők sem, csak úgy rájuk fogták.«
»De azok amúgy is plüssből vart matiné védőművek voltak, nem ezek a 40 km mélységben kiépített spanyolbakkos, sárkányfogas pokollabirintusok.«
Stb, stb, stb.
Az »egy sziklafal útjába állt« Gloria Victis romantikája olyan szívbemarkoló volt, hogy senki sem tartotta ildomosnak halkan megjegyezni, hogy ne tessék már teljesen hülyének nézni minket. Az ukrán Nagy Tavaszias lendülete nem az oroszok Kínai Nagy Falán tört meg, hanem kilómeterekkel előtte.
Egy banálisan lapos, nyílt mezőn.