A cigány nők hangja vagyok

Forgács István írása

Néhány évvel ezelőtt történt. Egy rádióműsorba szerettem volna elhívni a női jogokért bátran kiálló civil szervezet képviselőjét. Azt mondta, örömmel jönne. Azt is kértem, hogy a műsor első felében beszéljünk általánosságban a nőket ért erőszakról, a második félórában pedig majd arról, hogy mennyire komoly gond és mennyire nehéz tenni bármit is ebben a témakörben kimondottan a cigány közösségekben.

A civil szervezet örült, hogy ennyire bátor vagyok, hogy egy ennyire komoly dologra is fel szeretném hívni a figyelmet, és kimondottan lelkesen fogadta, hogy valaki végre ezzel is foglalkozni szeretne. A vezetőjük el is jött a műsorba, ami aztán egy remek beszélgetés lett, sőt, akkora hatása volt, hogy azóta is használják szemléletformálást célzó tréningeken, illetve a leiratot nyolc nyelvre lefordítva szerte a világban sok helyre eljutottak a gondolataink, dilemmáink, megoldási javaslataink. Azóta is rendszeresen találkozunk, közös projekteken dolgozunk, és büszkék vagyunk rá, hogy együttesen tettünk azért, hogy valami megváltozzon végre. Mások is hallottak erről, ugye?

Ha nem, akkor az természetesen nem véletlen.

A neves civil szervezet azonnal visszakozott, amikor jeleztem, hogy szeretném, ha a műsorban kitérnénk kimondottan a cigány nők problémáira is. Úgy ítélték meg, nem lenne szerencsés, ha megerősítenénk a többségi társadalomban azt az előítéletet, hogy a cigányoknál bántják a nőket. Vagy hogy nem engedik tanulni a lányokat. Vagy, hogy a férfiak erőszakos akarata mindent felülír.

Mert szerintük sokkal inkább azt kell látnunk, hogy a többségi társadalomban is verik a nőket, azaz, nincs különbség, hogy hol kap pofont egy nő vagy fenyegetik meg halálosan. És hogy a többdiplomás orvos bestiális tette legalább akkora súlyú, mint a részeg közmunkás esténkénti erőszakoskodása. Sőt. Súlyosabb. És inkább erről az utóbbiról kell beszélni, erről kellene könyvet írni, a társadalmat ezzel kell sokkolni és felrázni végre.

Abban egyetértettem, hogy valóban nem lehet különbséget tenni: minden kapcsolati erőszak ellen fel kell lépni, és kiemelten kell védeni a nőket, főleg olyankor, amikor férfi a bántalmazó.

A gond valójában abban van, hogy ez egyszersmind egyfajta erőltetett politikai korrektség is, amelyben megpróbálnak egyesek úgy tenni, mintha nem lennének tendenciák, területi különbségek és társadalmi csoportokon belüli eltérések. Holott vannak. Igenis vannak. És ha valamikor fel kell hagyni végre ezzel a hazug félrenéző hozzáállással, akkor az most van.

Nem igaz, hogy ugyanúgy kell megítélni minden egyes kapcsolati erőszakot. Nem igaz, hogy ugyanúgy kell beszélni róla és nem igaz, hogy ugyanúgy kell fellépni ellene. És ha ezt végre egyszer kimondjuk, akkor azzal nagyot lépünk abba az irányba, hogy valami megváltozzon.

És a saját meglátásom szerint elsőként a cigány és hátrányos helyzetű közösségekben kellene megkezdeni ezt az újszerű missziót. Mert ha ebben lehet változást elérni, akkor segít azt a kevés esélyt is megtartani, amivel talán változtatni lehetne egyes sorsokon.

Mielőtt bárki kiforgatja mindazt, amit eddig írtam: nem azt mondom, hogy a cigányokra jobban jellemző lenne, hogy bántják a nőket. Az ilyen általánosítást elutasítom én is. De azt igenis fel merem vállalni, hogy

illetve azt is ki merem mondani, hogy a cigány közösségekben megtörtént kapcsolati erőszak sokkal komolyabb hatással van egy egyén, egy család vagy éppen az általuk nevelt gyermekek jövőjére, sorsára, mint a többségi társadalom esetében. Igen, erről lehet majd vitatkozni, de én magam ezt látom, ezt érzem, erről győzött meg az eddigi munkám és életem.

*

Néhány évvel ezelőtt történt. A világszervezet oktatási részlegének a magyar munkatársaival ültem közös asztalnál egy vacsorán. Gratuláltam a plakátkampányukhoz, amely Törökországban, annak is elsősorban a keleti felében próbálta formálni a közvélekedést azzal, hogy arra biztatta a szülőket, engedjék tanulni a lányokat. A világszervezet magyar munkatársai kedves mosollyal fogadták az elismerést, majd falfehér arccal néztek szótlanul hosszú másodperceken át a tányérjukba, amikor rákérdeztem, hogy vajon egyetértenek-e velem abban, hogy egy ilyen kampány nagyon kellene Magyarországon is, és elsősorban azokban a térségekben, ahol magas a cigányok aránya. Mert, ha igen, akkor segítsük egymást, én szívesen dolgozom velük együtt.

„De hát itt engedik a lányokat tanulni” – préselt ki magából egy halk mondatot a három nyelven beszélő, jó iskolákban végzett, a fél világot körbejáró, mellettem drága ruhában óvatosan mentes ásványvizet kortyoló asztaltárs (mindegy, hogy férfi vagy nő). „Nem. Nagyon sok helyen nem engedik a lányokat tanulni” – válaszoltam, és konkrét példákat hoztam.

– bátorodtak fel a többiek, akik valószínűleg nagyon büszkék voltak magukra azért, hogy Fatimáért sokat tesz az ENSZ Antaliában, de nyilván soha nem akarnak belenézni Zsuzsi szemébe Taktaszadán vagy Karcagon, akinek szerintük nincs szüksége a segítségre. Neki nincs szüksége az erkölcsi kiállásra és támogatásra. A felkarolásra. Holott legalább annyira ki kellene állni érte is, mint az iraki-török határon.

*

Tavaly történt. A világ egyik legnagyobb vállalata által támogatott szemléletformálási tréningünk szünetében megáll mellettem a fiatal lány. Tetoválások a kezén, késszúrásból eredő források az arcán, hiányos fogak. Kiderült, hogy még nincsen 30. Az élettársa korábban rendszeresen bántalmazta, két alkalommal úgy, hogy azokba kevés híján belehalt. A férfi most börtönben ül.

A lány (legyen Judit, bár nyilván nem Judit) elmondja, hogy a bántalmazás mellett valami más is nagyon bántotta őt: az, hogy

Sem a helyi cigány közösség, sem a többi cigány asszony, sem másik férfiember, aki fellépett volna az élettársával szemben. Judit talán csak a gyermeke miatt óvta meg saját magától a saját életét, de idővel talpra állt. És élni akar. És köszöni, hogy most erről beszélhet valakinek. Néhány héttel később írt, hogy talált munkát, és hogy be akarja fejezni az idejekorán otthagyott iskolát.

Persze Judit történetéből nem ír könyvet Vera, és mondom ezt úgy, hogy az a könyv, amit pedig megírt, az tényleg szükséges, hiánypótló és nagyon fontos mérföldkő ahhoz, hogy a kapcsolati erőszakkal szemben fellépjünk.

*

De mind Judit, mind a Kemecsén megvakított lány története – és még évente több ezer másik nő története számos cigány közösségben – legalább annyira fájdalmas és legalább annyira kórisme a mostani társadalmi viszonyainkról (és egyben a cigány közösségeinkről), mint a lúgos orvos gonoszsága és megbocsáthatatlan tette.

És aki nem veszi észre, vagy eleve nem akarja meglátni azt, hogy milyen mértékben hatnak ki ezek a viszonyok az amúgy is erőforráshiányos cigány közösségekben az egyéni sorsokra, az egyéni döntésekre, annak a felelőssége hatalmas, főleg úgy, hogy ez utóbbit nem is akarja elismerni.

„A nem cigány nőket is verik.” Igen. Ezt ki lehet mondani, és egyben ezzel fel is lehet menteni a kérdéskörben amúgy fontos feladatokat felvállaló civil szervezeteket az alól, hogy kimenjenek oda, ahol leginkább szükség lenne a nők jogaiért minden esetben vállalt bátor fellépésükre. Az a baj, hogy

A cigány nők hangja vagyok. Azoké, akiknek sok esetben nincs döntésük abban, hogy ha a férjük megkívánja őket, akkor akár nemet is mondhassanak. Azoké a fiatal lányoké, akikkel szemben a fiúk nagyon nagy százalékban elvárják, hogy maguk gondoskodjanak a szexuális védekezésről, rájuk hagyva minden felelősséget és anyagi terhet. Akiket zsarolnak azzal, hogy elhagyják őket, vagy nem kapnak olcsó drogot, ha nem teszik azt, amire kérik őket.

Azoknak a sokszor megvetett, lenézett és mind szóban, mind tettben is bántalmazott cigány asszonyoknak a hangja vagyok, akiket a saját közösségük sem akar látni, és nem akarja meghallani a segélykiáltásukat. A terhesen egyedül maradt cigánylányok hangja vagyok, akik mellett senki nem akar kiállni, de ugyanúgy a hangja vagyok azoknak is, akiket nem segít, nem támogat a saját környezete, saját párja abban, hogy hogyan készüljön fel a baba érkezésére és az azt követő, szinte mindent meghatározó első ezer napra.

és az utóbbit választják az iskola helyett, hogy aztán onnan lemorzsolódva, azt eldobva alig néhány évvel később magukra maradva döbbenjenek rá arra, hogy sem társuk, sem szakmájuk, sem jövőjük. Eltartandó gyermekeik viszont sok esetben igen. Azoknak az út szélére kényszerített cigány kurváknak a hangja vagyok, akiket sem a saját stricijeik (sok esetben saját családjukon belül érkezők) nem engednek szabadon, sem pedig közvetett módon azok, akik azért küzdenek, hogy legálissá lehessen tenni a prostitúciót, tökéletesen konzerválva majd az emberkereskedelmet.

Azoknak a női cigány halálos áldozatoknak a hangja vagyok, akiknek a monogramjait megmutatják, de a vezetéknevüket, vagy a megyéjük, településük nevét már elhallgatják, mert az utalhatna arra, hogy kik voltak ők, hol éltek, mert esetleg ezek valóban megerősítenének egyes társadalmi előfeltevéseket. Persze nyilván az utóbbi kapcsán a hivatalos indok az, hogy kegyeleti és adatvédelmi okokból nem tudhatjuk meg, hogy valójában kik voltak ők, de ez az álságos hozzáállás pont azokat árulja el, akiket a következő felolvasásig gyilkol majd meg valaki, aki a saját közösségükből, saját családjukból érkezik.

És ne. Senki nem jöjjön azzal, hogy Győrben vagy Aszódon milyen nemzetiségű és hátterű volt az elkövető. Aki valóban kimegy oda, és megnézi, hogy mi van odakint, az igenis egyet kell, hogy értsen velem abban, hogy a családon belüli, vagy a kapcsolati erőszak témájában nagyon is egyértelmű, hogy hol van elsősorban és azonnali teendő. Olyan feladat, amit eddig szinte senki nem vállalt fel. És ha csak földrajzi alapon is közelítem ezt meg, vajon vállalja-e bárki a fentieket vitatók közül azt, hogy részletes adataink legyenek akár csak arra vonatkozóan, hogy hol történt dokumentált kapcsolati erőszak az elmúlt 10 esztendőben?

Mert ha igen, akkor etnikum megjelölés nélkül is látnánk az adatokat. Hallanánk a veszekedés vagy éppen a bántalmazás hangját. Látnánk a rettegő gyerekek lesírt arcát és végtelenmély tekintetét. És ha ez valóban így lenne, akkor tudnánk, hogy mennyi feladatunk lenne a Taktaközben, Borsodban, Hevesben, a Csereháton, Abaújban, az Ormánságban, a Kunhegyesi járásban, Karcagon, Tiszavasváriban, Hajdúhadházon…stb.

És mielőtt bárki félreértené: voltam erőszakos, kisajátító, jellemfejlődésre szoruló én magam is.

Segítettem lakást szerezni, költözni, adtam pénzt, próbáltam mediálni párkapcsolatukat elvesztők között, sőt, az ország legjobb szakemberét kértem meg arra, hogy segítse majd a cigány nők és fiatal lányok sorsának a jobbra fordítását.

Írtam Verának, kerestem őt, de nem válaszolt. Írtam Ritának is, ő válaszolt, bár az etnikum-specifikusságot egyértelműen vitatta. Írok most mindenkinek, pontosabban szólok, hogy tényleg a hangja legyek nagyon sok olyan cigány nőnek, akik biztos, hogy szeretnének szólni. Csak még nem hitték el, hogy megtehetik.

Nyitófotó: gyöngyöspatai utcakép (fotó: Földházi Árpád)