Kiskamasz koromban, amikor – mit szépítsük – nem feltétlenül a tanulás volt érdeklődésem homlokterében, egészen komoly módszertant fejlesztettem ki kötelességeim elodázására: kibúvóim kidolgozott rendszer szerint épültek fel, és egy kimondatlan, de nyilvánvaló célt szolgáltak, jelesül, hogy hagyjanak békén ezzel az egész tanulás-dologgal, különös tekintettel a gyűlölt fizikára és kémiára.
Amikor aztán végére értem az eszköztáramnak, és a szüleim nekidurálták magukat, hogy márpedig akkor is el fogom végezni az általános iskolát, ha törik, ha szakad, és most leülünk kisfiam, és megnézzük azokat a függvényeket, a felperzselt idő taktikájához folyamodtam: addig fárasztottam munka tépázta idegeiket, míg
végül feladták, és rám hagyták az egészet, rendszerint különféle, a jövőmet illető kifakadások kíséretében.
A sors sajátossága, hogy mostanság szerencsém volt ugyanezt a módszertant tanulmányozni egy kislánynál, aki ugyan nem vérrokonom – így ez irányú tehetségét nem örökölhette tőlem –, de a neveléséhez azért akad valamicske közöm. A lavinát ugyanúgy általában a „mi a tanulnivaló holnapra?”-hógolyó indította el, majd a részletkérdések (német, matek, irodalom, nyelvtan, természettudomány – felelés, dolgozat) során dőlt el az iránya. Mármint annak, hogy amit tanulnia kellene, azt
- már réges-rég megtanulta, könnyű, egyszerű, kár is rá szót vesztegetni
- nem is kell megtanulni, mert mondta a tanár, hogy nem fogja számonkérni
- volt már belőle dolgozat, és ez csak ismétlés
- nem lehet megtanulni, és különben is borzasztó nehéz és hülyeség
sőt mindezeket keverte is, figyelemreméltó kreativitással, ami gyakran egészen hasonló helyzeteket szült, mint amilyenekkel Karinthy Tanár úr kéremjében az ember találkozik, csak éppen amikor sok óra munka után ülne neki nyúzni a gyereket az ember, olyankor valahogy kevésbé tudta értékelni a helyzet humorfaktorát – hiába, a barikád másik oldalán sem süt szebben a nap, bármit is gondoltunk gyerekként. Az apró mikroszabotázsok – leeső toll, hegyezetlen ceruza, iskolában hagyott füzet – már csak hab volt a tortán.
Különösen bosszantó volt ez akkor, amikor mindehhez valamiféle, már-már szándékosnak tűnő figyelmetlenség és lustaság társult. Teszem azt, el sem olvasta rendesen a dolgozatban feltett kérdést, feladatot, és hát igen, hatodikban már nem a szándékot meg a kreativitást osztályozzák, hanem olyasmiket, mint levezetés, végeredmény, szófajok helyes meghatározása és így tovább. Miközben azokban a témákban, ami érdekelte, látható volt, hogy hasít – vagyis
szó nincsen képességbeli problémákról, tényleg csak a hozzáállás volt a gond.