Angela Merkel árvái lettünk mi, európaiak

Írta: Jásdi István üzletember, csopaki borász

Az egykori keletnémet fizikus kutatónő, egy evangélikus lelkész lánya abban az időszakban érkezett a német és az európai nagypolitikába, amikor mentora, Kohl kancellár hathatós közreműködésének eredményeként már lezárult a Szovjetunió felbomlása és a német újraegyesülés, és 2004-ben, egy évvel Merkel kancellárrá választása előtt az EU tagjai lettek Közép- Európa kis tigrisei is.

Nyugat-Európa tudása és oktatási rendszere – Oxford, Cambridge, a Sorbonne és a Humboldt – a frissen felszabadult, éppen ekkoriban EU- taggá vált Közép-Európa lendülete, olcsó, képzett munkaereje és a már-már baráti Oroszország kimeríthetetlen energia- és alapanyag-tartalékai, meg a Kínával kialakult békés kereskedelmi kapcsolatok mind ebbe az irányba mutattak.

„Európa Lisszabontól Vlagyivosztokig” – foglalta össze céljait Merkel, mint frissen megválasztott német kancellár. Belpolitikai hitvallása inkább konzervatív volt: eleinte működésképtelen multikulturális társadalomról, a bevándorlók integrálódásának, német nyelvtanulásának szükségszerűségéről beszélt. Programja mögé tudta állítani a német társadalmat és a politikai osztályt a CDU-CSU-tól a szocdemekig. Rövidesen nemcsak Németország, de Európa, sőt világ egyik legtekintélyesebb politikusa, egyfajta gravitációs központja lett. Integráló képessége, tárgyalási és kompromisszumkészsége

A merkeli Európa-központú világkép veszélyeit viszont hamar felfedezhették az Európával vetélkedő hatalmak. Az Oroszországgal kiépített stratégiai jellegű kapcsolatok – az Északi Áramlat 1, majd 2 tervei és kiépítése bizalmatlanságot keltett a pozícióit féltő, világot vezető és az EU fölé katonai védőernyőt tartó Egyesült Államok vezető köreiben, és békével fenyegető jövőt festett a katonai lobbi elé. Merkel naivitására vallott, hogy elképzelhetőnek tartott egy olyan világrendet, amelyben Európa fölé az USA tartja a katonai védernyőt, miközben meghatározó gazdasági partnere Oroszország. A pacifista Németország által vezetett Európa nem kívánt felfegyverkezni – és így soha nem válhatott függetlenné, hiába volt 460 milliós lakosságával és gazdaságával a világ vezető gazdasági hatalma.

2003, az Exxon és a Jukosz Putyin által megtorpedózott házassága, a Hodorkovszkij nevű oligarcha kiiktatása után Amerikában átértékelték az Oroszországhoz fűződő viszonyt. A hollywoodi filmekben újra az oroszok lettek a főgonoszok. Az orosz kapcsolatokra (Schröderrel együtt) építő kancellár asszony konzervatív társadalomképe és Európa-központú világa azonban változatlanul vonzónak látszott a választók túlnyomó része számára,

2009-ben, alig egy évvel azután, hogy az amerikai ingatlanválság és a Lehman Brothers csődje megrázta a világgazdaságot, Európa újabb veszélyekkel nézett szembe. Ukrajna nehéz gazdasági helyzetében, az oroszokkal a gázárról folytatott vitája során mindkét fél kihasználta a területén átvezető gázvezetékekben rejlő zsarolási potenciált. Európa kiszolgáltatottsága a januárban leálló gázszállításokkal nyilvánvalóvá vált. Ugyanakkor érthetővé vált, miért retteg Oroszország, a világ legnagyobb területű országa attól, hogy bekerítik és elzárják legfontosabb piacaitól és a világgazdaságtól. Az európai energia krízist végül Merkel és az EU közvetítésével létrejött orosz-ukrán megállapodás oldotta fel. Az Ukrajnát elkerülő, az EU ellátásának biztonságát célzó Északi Áramlat 1. vezetéket ezek után, 2011-ben avatták fel.

2013-ban derült ki, hogy az amerikai szövetségesek folyamatosan lehallgatták Merkel beszélgetéseit. A kancellár talán nem illett bele az akkorra megindult, Oroszországot Európáról leválasztó, többek között a 2014-es ukrán fordulatot eredményező stratégiába. 2014-ben és '15-ben Merkel tekintélye még elegendő volt a két orosz többségű ukrajnai megye részleges autonómiáját és a békét biztosító első és második minszki megállapodáshoz. Az Egyesült Államok távol maradt az Ukrajna, Oroszország és az EU által aláírt béke-megállapodásoktól.

Merkel tekintélyét – elsősorban sajátjai, a konzervatív választók között – egy időre a szervezett migráció kihívására adott válaszai ingatták meg. A Közel-Keletről mintegy jelszóra megindult háborús menekültek és jobb életet keresők 2015 nyarán Magyarországon keresztül érkeztek a schengeni övezetbe. A magyar kormány képtelen volt kezelni az áradatot, és talán nem túlzás azt állítani, hogy a menekültek németországi befogadásának gesztusát részben a „Bundesmuttinak” az európai szolidaritásba vetett hite váltotta ki. A „wir schaffen das!” átmeneti sikere baloldalon és annak pozitív világsajtóbeli visszhangja később megfontolatlan megnyilatkozásokra késztették Merkelt. Szavait meghívásként érzékelték a világ gazdasági menekültjei. Ünnepelte őt a liberális közvélemény.

eltávolodva egyúttal a multikulturális társadalomról vallott eredeti nézeteitől és a CDU-CSU bázisától is. Választási sikerei ugyanakkor megnyugtatták a saját pozícióikat stabilnak látó hivatásos politikustársait, és nem talált rajta fogást az ellenzék sem. A liberálisok ugyanakkor hiába próbálták rávenni a jobboldaltól, a CSU konzervatívjaitól vagy Orbántól való teljes elhatárolódásra

Angela Merkel aztán intézménnyé vált, integráló képessége és hitelessége – úgy látszott – elegendő arra, hogy megőrizze azt, ami stratégiájából számára legfontosabb volt: a német versenyképességet és a békés nemzetközi környezetet. Megindult az orosz gáz az Északi Áramlaton. Merkel valószínűleg abban hitt, hogy a szorosabb üzleti és emberi kapcsolatok segíthetnek megőrizni a békét és hosszabb távon hozzájárulnak a partnerek rendszereinek demokratizálásához. Idealista volt, és nem számolt azzal, hogy az elhúzódó béke elviselhetetlenné válik a fegyverlobbi számára, és a hagyományos orosz hatalmi övezet eseményeitől irritált orosz hadsereg is ki akarja próbálni az erejét.

Az USA vezető körei már eldöntötték: Oroszország újra ellenség, Ukrajna stratégiai szövetséges. A német ipar amerikai presztízsét – nem véletlenül – éppen ekkoriban kikezdték a Volkswagen-dízelbotrány hírei. Egyszerre kezdett érvényesülni a fegyverlobbi és a neomarxista társadalom mérnökök akarata Amerika bel- és külpolitikájában. Ukrajna nacionalistái a támogatást érzékelve már nem fogadták el a minszki kompromisszumokat. Oroszországban felülkerekedtek a háborúpártiak.

Nem maradt akadálynak az egyelőre csak „hideg” világháború és az Amerikától távoli, véres, lokális konfliktusok előtt. Az ütőképes védelem és hiteles vezető nélkül maradt Európa tehetetlenül sodródott a csapdába. Távozása után három év alatt a globális gazdaságot felváltották az orosz és kínai függést csökkentő, autarchiás törekvések, leépülni kezdtek a katonai konfliktusok esélyeit mérsékelő, tömbök közötti kereskedelmi kapcsolatok, újabb lokális konfliktusok érlelődtek és intenzív fegyverkezési verseny indult.

A merkeli politika jelképes végét is jelentette az Északi Áramlat felrobbantása. Egyidejűleg megindult a kancellárasszony emlékének lerombolása.

Pedig

mint ezekben az években. Nagy Britannia nélkül, keletre tolódó súlypontjával, széthúzásával és ideológiák vezérelte politikai vezetésével kiszolgáltatottá vált. A földrész árva és védtelen maradt. Visszajöhetne a Bundesmutti.

Nyitókép: imago images / Emmanuele Contini via Reuters Connect