Gyerekkatonák mögé bújók

„Kellenek az ilyen vakuvillanások, mint amilyen a mostani október 23-a volt. A hirtelen támadt fényárban még a homályosan látók, a közélet zavarosában nehezen eligazodók is észlelhetik a különbségeket. A különbségeket »ők« és »mi« között. Azt, ahogyan ők »ünnepelnek«, és ahogyan mi ünneplünk. Hogy mit jelent nekik ötvenhat és Magyarország, és mit nekünk. Ilyen vakuvillanásokkor a napnál világosabban látszik, hogy két Magyarország van: e kettő egymás mellett, párhuzamosan létezik, összefésülhetetlenül, kibékíthetetlenül.

Az úgy volt, hogy a magyarországi balliberálisok »ünnepi« rendezvényén a Molnár Áron nevű balliberális hiperaktivista (mellékesen: színész) fölkérésére egy Lili nevű lány fölolvasott a telefonjáról egy szöveget. Ettől a honi ellenzék spontán elalélt, és azóta is fölállva tapsikol, mint a jázminok.

Ízelítő a remekműből: »A generációm vállalja a felhivalkodást, hogy lesz…rjuk, ki az apa és ki az anya, csak szeresse azt a gyereket, akit a ti nemzedéketek nem mert felnevelni sem. […] Azt hiszed, ki tudod törölni a gondolkodást? A f…szt! […] Ha el sem hiszed, hogy én és mi vagyunk a jelen és a kib…szott jövő. […] Nekem soha nem az lesz az első, kedves Hír TV, hogy éppen ki-kinek a f…szát szopja teli erőből, hanem hogy vállalja-e a véleményét bárkivel szemben.«

S mindezt október 23-án, a magyarok nemzeti ünnepén, lyukas magyar trikolórral a háttérben. (Beszédes: nagyjából az volt az egyetlen magyar zászló a pár ezres tömegben. Mert ennek a Magyarországnak, a kilúgozott lelkű részének ennyit jelent a haza, a piros-fehér-zöld.) Azt írtam, egy »szöveget« olvasott föl. Belátom, ez némileg túlzás. Inkább: szavakat egymás után. A szövegeknek többnyire szokott elejük, közepük, végük lenni; olykor még értelmük is. Itt ilyesmikkel nem terhelte hallgatóságát a szónok. Ennek dacára zajos sikere lett.

Lelkendező hívei közül kiemelkedik az amerikai birodalmi propagandát résmentesen fölmondó Rácz András »Oroszország-szakértő«, aki arról tájékoztatta a magyarokat, hogy – idézem – »Aki nem képes felismerni a költészetet (mert bizony a slam poet­ry is költészet), az ráadásul még hülye is.« Nofene. Szóval ez maga a költészet, tudatja Rácz »Oroszország-szakértő« és műelemző, aki nyilván egy itt felejtett polihisztor.

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd