Na, ugye!

A szerző a Karc FM főszerkesztője

Igazunk volt. Igazunk lesz?

Nem, nem a kárörvendés igénye miatt húzzák ki magukat a címbéli szavak. Habitus kérdése ugyan, de a felvilágosult ember nem azért akar elérni valamit, hogy azzal az ellenkező álláspont alá vágjon, hanem mert hite szerint saját igaza viszi előre közös ügyeinket.

Mégis, ha áll a tétel, mely szerint a nyelv a kultúra része – sőt annak legfőbb tartópillére, amely paravánja, de nagyítója is elhagyott évszázadainknak –, akkor oka van annak, hogy a magyar megalkotta magának a „na, ugye” kifejezést. Ezer év tapasztalata sűrűsödik e két szóban. Ezer év elejétől az időtáv jelenéig. Így kezdte Vajk, de így kiáltott köztársaságot Szűrös Mátyás is.

I. Ottó talán csak legyintett, mikor István hittérítőkért üzent. Az első magyar király mégis módszeresen bontotta le a szeniorátust, a pogány sztyeppei népek reflexeit, házasodott be Európába és épített a nemzetnek új útjelzőként templomokat, amelyek harangja azóta is azt kongja nyugat felé: „Na, ugye!”

Konstantinápoly is majd’ két évszázadig hitte, hogy emlékezetében mostanra barátsággá nemesült hódítása szervül a magyar nemzet testében, de Arnaut pasa hadtudománya sem tudta megakadályozni, hogy ne azt dobolják ki végül Buda várában: „na, ugye!”

Ahhoz is 200 ezer muszka szurony kellett, hogy Görgei örök kérdőjellel fonja körbe nevének becsületét a magyar történettudományban, de 1867-ben Ferenc József mégiscsak felkaptatott a koronázási dombra, a repkedő fövegek és két vivát között pedig ott feszülhetett mindenkiben: „na, ugye!”

A pesti utcák is őrzik az ’56-os golyónyomokat, amelyek vérbe fojtották a magyarok szabadságvágyát, bebörtönözték, elüldözték vagy hallgatásba kényszerítették legjobbjait, de ’89-ben a tovarisi konyec helyett akár azt is kiizzadhatta volna magából az a tarkó, hogy „na, ugye!”

Na, ugye! Legutóbb akkor merült fel, miként is lehet ezt nyugatra üzenni, amikor

A britek viszont leginkább sehogy nem mondják, hogy „na, ugye.” Ilyen frappáns egyszerűséggel legalábbis semmiképp. Nekik ugyanis a történelemben nem igazuk volt, hanem erejük volt, hogy igazuk legyen. Azzal meg a nyelv nem tud mit kezdeni. Főként hallgat róla. Esetleg letérdelteti használóját…

…viszont semmiképpen nem tud úgy fordulni a bolygó, hogy annak elismerését hozza a nyugati szél, hogy bármely közép-kelet európai ötlet működőképes, vagy akár az egyetlen esélye egy probléma kezelésének. Még pontosabban: jelenünkben a nemzeti alapon álló magyar kormánynak soha nem lehet igaza!

Nem lehet igaza a magyar kormánynak, amikor derogációt kér a szankciók alól a csővezetéken érkező orosz olajra. Ellenben teljes természetességgel igaza lehet a CNN-nek, amikor azt elemzi, hogy nem vált be az olajembargó.

Nem lehet igaza a magyar kormánynak, amikor kijelenti, hogy tárgyalni sem hajlandó egy esetleges gázembargóról. Ellenben szégyellje magát, aki vitatja a francia energiavállalatok igazát, amikor kiszámolják, hogy orosz gáz nélkül nem tudják kielégíteni a francia gazdaság és lakosság igényeit.

Nem lehet igaza a magyar kormányfőnek, amikor levezeti az Országgyűlésben, hogy az áfa csökkentését a kereskedők lenyelik, és csak az ársapkák tudják védeni a magyarokat a megállíthatatlan drágulástól. De ki lenne oly botor, hogy megkérdőjelezi a G7 vezetők kompetenciáját, amikor az ársapkák bevezetésén gondolkodnak?

És nem lehet igaza a magyar kormánynak, hogy határkerítést épít, nem tekinti menekültnek a több biztonságos országon át Röszkéig menetelő tömegeket, de szó nélkül szélesre tárja a kapukat a szomszédos Ukrajnából érkező családok előtt. Mindeközben

Így vagyunk mi az igazunkkal a világ e felén, ahova letett minket az Ég. Sovány vigasz lenne persze a saját vállunkat veregetni, ha közben a szakadékba tántorgó „Nyugat” a bokánkra köti a heveder másik végét. Még ha igaz is, hogy az elmúlt 100 év legjelentősebb fejlődését produkálta az utóbbi évtizedben Magyarország, akkor sem tudná egyelőre megtartani London, Párizs, és legfőképp Berlin tehetetlen testét.

Napi szinten sorjáznak az újabb és újabb nyugati parolák Valóság Nagybácsival, kezdve Ukrajna ellenálló képességének túlbecsülésétől egészen Ursula von der Leyen elkerekedett szeméig, aki elfelejteni látszik a büntetőintézkedések azonnali hatásának hangoztatását, és legutóbb már csak azzal tudta menteni a hat szankciós csomag értelmét, hogy „Oroszország gazdasága lassan, de biztosan romlik”.

Sajnos az európai közösség gazdaságainak nincs ideje addig malmozni, amíg Moszkva államcsődöt jelent, így kénytelenek lesznek megfogadni Henry Kissinger intelmeit, aki zivatarosabb évtizedeket élt meg a világpolitikában, mint amilyen az unió jelenlegi vezetői közül bárki életének legrosszabb napja volt. A korábbi amerikai külügyminiszter nem felmenteni akarja a támadókat, és azt sem állítja, hogy ne Moszkva lenne az agresszor e helyzetben, de arra figyelmeztet, hogy

Azt is megérti, hogy Németországnak például nehéz újra vezető szerepet vállalni az európai haderőfejlesztésben, vagy az élére állni a folyamatoknak, de látva a német politika e téren mutatott erőtlenségét, feltételezhetjük, hogy nem csak az akarat, hanem a képesség is hiányzik Berlin uraiból.

Nem tudnak levonulni saját ideológiai csatamezőikről, kiszakadni a 2015-ös szelfi-demokráciából, beismerni úgynevezett zöldpolitikájuk kudarcát, vagy éppen kimondani Európa történelmi talapzatának keresztény mivoltát. Itt sem jelent majd vigaszt, ha már csak Magyarországon lesznek templomtornyok, amiben a harangok azt kongják: „Na, ugye!”

Nyitóképünk illusztráció: Orbán Viktor kormányfő és Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter  a madridi NATO-csúcson június 30-án (MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)