„Az április 3-i választás történelmi volt. A NER valószínűleg nemcsak ’22-t, hanem ’26-ot is kipipálta. Hacsak nem történik valami nagy nemzetközi kataklizma – amire egyébként komoly esély mutatkozik –, Orbán jó pár évre mentesül a belpolitikai feladatoktól. Az ellenzék csak matematikailag létezik, és úgy is alig.
A kormányfő nemcsak kétharmados választási győzelmet aratott, de háromharmados lélektanit is. A 2018-as vereség után még akkora erkölcsi tőke maradt az ellenzéknél, hogy százezres tömeg vonult utcára. Ilyenre most sem szándék, sem igény nem mutatkozott. Az összefogás megsemmisült. Az elemzőket és a közvéleményt azóta is a legjobban az a kérdés foglalkoztatja, hová tűntek a Jobbik-szavazók. Ezért ebben az írásban ennek a rejtélynek a nyomába eredünk. (Itt kell megemlítenem, hogy nem egyszerű számomra a Jobbikról írni, pláne a lehető legobjektívebben, hiszen már egyetemi szervezetként alapítója voltam, aztán tizenkét évig az elnöke. Talán ezt hívják érzelmileg befolyásolt állapotnak, amiért bár elnézést kérek, de vállalom.)
1. A Jobbik mellett maradtak
A Jobbik minden bizonnyal 2015-ben, a tapolcai időközi választás után volt a csúcson, 2018-ban pedig – egy viharos és vitatott – néppárti folyamat után elérte legjobb választási eredményét. A Fidesz újabb kétharmada miatti sokk és az ellenzéki térfélen eluralkodó összefogás-pszichózis azonban olyan gravitációt képezett, amellyel nem tudtam mit kezdeni, és lemondtam. Sajnos a Jakab Péter vezette párt szintén nem tudott, de ami itt lényeges: már nem is akart kitérni a beolvadás elől. A vezetőség valószínűleg úgy gondolta: amit nem tud megakadályozni, annak az élére kell állni, és így lett a Jobbik elnökéből az összefogás ökle. Mindenkit kisöpört, elüldözött, hogy a DK-hoz vezető vörös ösvényhez a párt stabil hátterét bebiztosítsa. Akik ma a Jobbikot támogatják, ennek a politikának váltak a támogatóivá vagy cinkosaivá. Három–öt százalékra tehető a »jakabinusok« száma a kutatások szerint . Ez a szavazóbázis három nagyobb csoportból áll. Az első a megmaradt szervezetek és a még működő infrastruktúra által elért törzsbázis, akiknek napi szintű érzelmi kapcsolódásuk van a párthoz, így azzal együtt sodródnak. A második olyan logólojális szavazók, akik nem foglalkoznak politikával, nem követik az eseményeket, de az életük egy pontján ilyen-olyan okokból Jobbik-szavazók lettek, és történjék bármi, azok is maradnak. (Az ilyen szavazók létezésére szociológiai bizonyíték az MSZP, amely már ciklusok óta csupán tartalom nélküli márkahűség.) A harmadik csoport pedig olyan, jobbára alsó középosztálybeli szavazókból áll, akiket Jakab Péter meg tudott szólítani a maga harsány, egyszerű és agresszív kommunikációjával. Ennek a társadalmi kilátástalanságban élő rétegnek a Jobbik-elnök dühös felszólalásai egyfajta érzelmi elégtételt biztosítottak. Azt élték meg, hogy ez a fiú a nevükben pörköl oda Kövér Lászlónak. Jakab rendre hivatkozik is erre a jelenségre a saját politikai tevékenysége igazolásaképp, mondván, ő csak beviszi a nép hangját az Országgyűlésbe. Amit elfelejt, hogy ez a réteg nem a nép, csak a nép egy része, méghozzá a jelek szerint nagyon szűk része. Ez a három csoport valószínűleg már nem fog tovább morzsolódni, és akár hosszú évekig biztosíthat politikai pszeudolétet a párt megmaradt képviselőinek.