Vessünk véget Magyarország démonizálásának!

Andrew Tettenborn írása a The Critic oldalán.
 

Vakmerő szerzőnk a magyar sárkány szájába hajtotta a fejét.

Az elmúlt héten mintegy negyven személy—köztük újságírók, diplomaták, publicisták és egyéb értelmiségiek, így jómagam is—a Trafalgar Square közelében egy kellemes arányokkal bíró Edward-korabeli épületben megtartott konferencián gyűlt össze, egy olyan rendezvényen, amelyen sokat tanulhattunk. Közülünk sokan voltak olyanok, akik korábban még sosem találkoztak egymással, azonban összekötött bennünket az érdeklődés egy bizonyos európai ország iránt, és a késztetés, hogy ki is mondjunk egyet s mást arról a bizonyos országról. 

Ha még nem találták volna ki, a konferencia témája Magyarország volt. Az ok, amely miatt összegyűltünk: hiába szeretik és tartják nagyra Nagy-Britanniát a magyarok, a hazájukról szóló diskurzus jelentős hányada—a sajtóban és egyebütt—nem nyílt, nem őszinte, és nem is tárgyilagos. Az újságírók és a kommentátorok, akik közül jóformán senki nem olvas magyarul, általában a könnyebb utat választják, és csak a politikai klisék ismételgetésére képesek. Gondoljunk csak azokra a kifejezésekre, amelyeket előszeretettel alkalmaz a tipikus újságíró, akinek délre le kell adnia egy nyolcszáz szavas cikkecskét: „szélsőjobboldali kormány …” „elfogult országos média …” „a Fidesz jól ismert ellenszenve az EU értékei és a jogállamiság elvei iránt …” „diktátorok nyílt támogatása …”, és így tovább. 

Az álláspont, amely szerint Magyarország a tekintélyelvűség melegágya, igencsak felületes 

Összejövetelünket egyebek között a Mathias Corvinus Collegium, a jobbközép Danube Institute, és Magyarország londoni nagykövetsége szervezte (ezt az átláthatóság érdekében jegyzem meg), azzal a céllal, hogy az unalomig ismételgetett klisékről lerántsa a leplet.

Távol állt a résztvevőktől, hogy fehérre igyekezzenek mosni valamit, ami erre nem is szorul rá, annak biztosítására azonban kísérletet tettünk, hogy a jelenlévők kiérleltebb, tényeken alapuló, több szemszögből átgondolt véleményt alkothassanak. Sok időt fordítottunk azoknak a nemzeti ügyeknek a megtárgyalására, amelyek felett hajlamosak átsiklani az elemzők. Az egyik megvitatott kérdés például az volt, hogy miért hozhatott a magyarországi választás nemrégiben olyan példátlan mértékű kudarcot az állítólag mérsékelt Márki-Zay Péter, a Fidesz ellenfele számára, aki egyébként a Guardian olvasóinak, a progresszív eurofileknek és magának az EU-nak is nagy kedvence. A résztvevők rámutattak, hogy az, ahogyan a politikai kérdésekben a magyarok többsége által egyébként sem túlságosan komolyan vett média a választásokról tudósított, csekély jelentőséggel bírt. Jóval nagyobb szerepe volt annak, hogy az említett politikus híján volt pozitív politikai elképzeléseknek, illetve annak, hogy az általa vezetett, a zöldektől a Poujade politikájára hajazó elveket valló Jobbikig terjedő, rendkívül vegyes összetételű csoportosulást kicsinyes belső féltékenykedés terhelte, továbbá annak, hogy képtelen volt belátni, az ukrajnai háború által meghatározott helyzetben a Fidesz biztonságot, az eddigi irány tartását ígérő üzenetére erőteljesen rezonálni fognak a választók.

Ami a háborút illeti, azt se felejtsük el, hogy Magyarországnak, amely világosan és egyértelműen elítélte az orosz agressziót, körültekintően kellett eljárnia. Nem csak a közvélemény követelte meg a távolságtartást, hanem az ország gazdasági sebezhetősége is. A konferencián ismételten elhangzott, hogy Magyarország óvatos álláspontja jóval megalapozottabb és indokoltabb, mint például a bátortalan német kancelláré. 

És persze előkerült egy különösen kényes téma is: az értékek és a jogállamiság. Általános álláspont, hogy Magyarország a lopakodó tekintélyelvűség melegágya, ami azonban kifejezetten felszínes véleménynek tekinthető. Való igaz, a magyarok többsége viszolyogtatónak találja azt az otromba kozmopolita progresszivizmust, amely Brüsszelben és számos egyetemi tanszéken uralkodik Európa-szerte. Ez a tényező magyarázza, hogy Európa egyik leginkább EU-párti országa miért küzd olyan keményen Brüsszel kísérleteivel szemben, amelyek arra irányulnak, hogy fegyverként használva a jogállamiságot, beavatkozzon a tagországok társadalmi és morális ügyeibe, ahelyett, hogy azok gazdasági érdekeit koordinálná.

Összességében azonban ez a tízmilliós ország nagyon is liberális, a szó hagyományos értelmében. Magyarországon teljesen természetes, hogy nincs azzal semmi baj, ha az emberek őszintén, ha kell, provokatívan nyilvánítanak véleményt, igen széles spektrumát képviselve a különféle álláspontoknak. Az elképzelés, mely szerint a szólásszabadságot korlátozni kell valamely állítólagosan elnyomott csoport vélelmezett sérelmei vagy esetleges traumatizálása miatt, széles körben elutasított. A magyar egyetemeket mindezidáig nem érintette különösebben a máshol oly aktív nyelvi elnyomást megvalósító cenzorok tevékenysége. A homoszexualitással kapcsolatban az ország elfogadó, a homoszexuálisok emancipációja (a homoszexualitás dekriminalizációja) rég megtörtént. Magyarország számos európai országnál jóval liberálisabb álláspontra helyezkedik olyan ügyeket illetően, mint például az azonos neműek házassága.

Eddig tehát rendben is van a dolog. Azonban egy angol olvasó számára talán az a legérdekesebb a konferencia kapcsán, hogy egyáltalán létrejött. Képzeljük csak el a dolgot fordítva: a brit nagykövetség egy hasonló konferenciát szervez a Spectator (vagy akár a Prospect) munkatársaival együttműködve egy távoli országban a brit értékekről, beleértve a szólásszabadságot, a diktátorok elleni fellépést, no meg a bürokraták hatalmának ésszerű korlátozását.

Az értetlenség szakadéka egyre mélyül a kelet- és nyugat-európai értékek között 

A brit külügy szinte bizonyosan elvetné az ötletet. Világos. De miért is? Két okot is megnevezhetünk, és mindkettő sokat elárul az értetlenség egyre mélyülő szakadékáról a kelet- és nyugat-európai értékek között. 

Először is, számunkra eleve problematikus gondolat, hogy a moralitás vagy az értékek egy adott nemzettel kapcsolódnak össze, illetve hogy azokat egy adott nemzet egyébként legitim módon támogathatja. Kelet-Európa nagy részében ez teljesen természetes. A közvélemény, a moralitás és az etika spontán módon összekapcsolódik, s ez magától értetődik. Ha a magyarok túlnyomó többsége a hagyományos családmodellt támogatja, míg a hollandok vagy a svédek lazább kereteket preferálnak, akkor a családtámogatás tökéletesen helyénvaló Budapesten, akármilyen álláspontot is foglalnak el ezzel kapcsolatban Amszterdamban vagy Malmőben.

Azonban a nyugat-európai országok többségében, beleértve Angliát is, az uniós elit és a különféle hatalmasságok nem is annyira elvetendőnek, inkább érthetetlennek találják ezt a véleményt. Az eurofileknek és a progresszíveknek ez a típusa egyre inkább csupán két dologban hisz megingathatatlan hittel. Az egyik az, hogy a nemzetek közötti (nézet)eltérések végső soron veszedelmesek és ártalmasak, az 1939. és 1945. között történtek alapján. A másik pedig egy mélységesen konzervatív-ellenes világnézet, amely szerint a politika szerepe nem az, hogy a meglévő társadalmi intézményeket alakítsa tovább, illetve azokra építsen, hanem az, hogy a nulláról indulva építsen fel új, állítólag racionális társadalmi intézményeket. 

Ebből adódik, hogy a londoni, lille-i vagy luxemburgi uralkodó elit tagjai magától értetődőnek tartják, hogy az egyedüli értékek, amelyekhez a kormányoknak ragaszkodniuk érdemes, vagy az elvont racionalizmus világába tartoznak, mint például az emberi jogok, vagy az ártalmatlan nemzetek feletti értékek körébe, mint például azok, amelyeket az Európai Unióról szóló szerződés második cikke tartalmaz („az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság”, stb. amelyek elvileg „közösek a tagállamokban”). A leghalványabb utalás arra, hogy egyes államok ezektől eltérő saját értékekkel rendelkezhetnek, azonnal feledésre ítéltetik mint a nacionalizmus vagy valami annál is rosszabbnak a jele. 

De ennél is tovább megy ez a dolog. Már az a gondolat sem problémamentes, ha egy nemzet bármilyen erkölcsi értékrendet támogat. Pedig Kelet-Európában, így Magyarországon is, ez magától értetődik. Ez egyértelmű, mivel társadalmi erkölcs hiányában a társadalomra az a veszély leselkedik, hogy elveszíti kohézióját, ezért mindenképpen helyénvaló, ha az állam állást foglal, s leteszi voksát valamelyik oldal mellett. Támogatnia, védenie kell a kohéziót biztosító családokat, támogatnia kell a kisgyermekek megvédését a szexuális propagandától, és a szabad véleménynyilvánítást is, még akkor is, ha egyes emberek számára netán bántó lehet, és a többi, és a többi. Ha nem így tesz, akkor elhanyagolja a kötelességeit. Sajnálatos módon a nyugati világ túlnyomó részén az uralkodó osztály ezt egyre kevésbé képes elfogadni.

Az állam bármely nyílt próbálkozását, hogy egy adott morális vagy etikai irányba terelje az embereket, még ha kényszertől mentesen történik is, a nyugati világ automatikusan úgy tekinti, mintha az állam rá akarná erőltetni nézeteit az emberekre, méghozzá elfogadhatatlanul illiberális módon. Hogy elkerülje ezt a szörnyű vádat, az állam inkább óvatosan korlátozza magát az olyan könnyen emészthető absztrakciókra, mint például az „egyenlőség propagálásának és a károkozás elkerülésének szükségessége” (károkozás alatt egyre inkább a bármely sérelem okozását értve). Bármi egyébnek, ami ezen túlmutat, az egyén általi, saját maga szabta feltételekkel történő spontán elfogadáson kell alapulnia.

Adjunk hálát, hogy továbbra is két Európa létezik, igencsak eltérő világnézettel, s hogy erre a tényre az emberek Nyugaton is kezdenek ráébredni. A kutatás valódi szabadságát igénylő tudósok Kelet-Európa egyetemei felé veszik az irányt, hogy elkerülhessék a nyugati politikai ortodoxiák fojtogató nyomását. Ennek megfelelően számíthatunk rá, hogy azok, akik szerint fontos a szabad gondolat és a nyílt vita támogatása, ahelyett, hogy biztosra vennék, saját világnézetük a bűvkörébe vonta azokat is, akik ezt nem akarják, számos hasonló konferencia megszervezésére vállalkoznak még a közeljövőben.

Nyitókép: Földházi Árpád