Érzi még valaki Jámbor Andráson kívül az Országgyűlés ethoszát?

„Visszataszítónak tartom, ahogy előadta a szabad nyilvánosságot szolgáló újságírót, az ellenzék és a baloldal iránt elkötelezett főszerkesztőt, az önkormányzati választás után meg beült Karácsony Gergely stábjába jól fizetett szakértőnek, de csak hogy pár hónap múltán kinézze magának az egyik legellenzékibb körzetet, ahol az MSZP támogatásával megnyerte előbb az előválasztást, aztán a választást, hogy Kövér László bábszínházában végre eljátszhassa a nép képviseletének színjátékát. E forgatókönyv szerint bukik és kárhozik el Magyarországon egy értelmiségi, akinek leginkább Kálmán Olga pályaíve imponál. 

Jámbor András még politikus sem lett, és máris kiszolgálta a hazai baloldal két legvisszataszítóbb brandjét: Karácsony Gergelyt és a magyar szocialista pártot. politikusként mi várható tőle ezek után?

Az ellenszenvemnek ugyanakkor személyes alapja is van: még a Mérce főszerkesztőjeként Jámbor András beszélt rá arra, hogy vegyek részt az előválasztást előkészítő tárgyalásokon – megígérte, hogy segítségemre lesz annak kikényszerítésében, hogy az ellenzéki pártok által szervezett előválasztás átlátható és tisztességes verseny legyen. Jámbor András természetesen nem állta a szavát: portálján szemérmesen hallgatott Karácsony Gergely kampányban előadott hazudozásáról, hogy annak városfoglalása után ott is hagyja a Mércét, és bejelentkezzen a Városházára a maga harminc ezüstjéért. Azért léptem be a politikába, hogy annak a valósága legyek, aminek azóta Jámbor András a hazugságává szegődött – és ugyan ki más lett volna a balliberális kurzus engem szalámizó kése, mint maga Jámbor András.

Nekem Jámbor András se komám, se bajtársam, sőt: szívből megvetem az olyan hazudozókat, mint ő – de így is felháborít az, ahogy a kormányzati revolvermédia gúnyolja és alázza, amiért annyira izgult az első országgyűlési felszólalásakor, hogy úgy remegett a nyomtatott papír a kezében, mint a nyárfalevél. Nem csak a színvonal és az indulat minősége teszi gyalázatossá ezt a személyeskedő bullyingot, amellyel Rogán Antal kommunikációs felületei a »mégsem olyan bátor« Jámbor Andrást illetik – a felelősségtől való megilletődöttség megszégyenítése a parlamentarizmus ethoszának nyomását kezeli úgy, mint a lapos Föld hívőinek nyomorultságát. 

Jól látom, hogy a futballszurkolók kulturális normáihoz igazodó magyar belpolitikát a legzsigeribb és a legaljasabb ösztönök szervezik, úgyhogy nem néztem ki ennél többet ezekből a szerkesztőségekből meg ezekből az újságíróknak alig látszó értelmiségi segédmunkásokból. Mindent, ami emberi, ami esendő, amiben a gyengeség bármiféle jele számukra felismerhető, kíméletlenül célba vesznek, hisz a politikai térben ma már nyilvánvalóan a pszichopata a király, aki nem ismeri sem a bizonytalanságot, sem a megbánást, csakis a hatalom szüntelen akarását. Ha a sikeres politikus bármikor gyengeséget mutat, akkor kell hogy legyen a közelében egy fotós meg egy rákbeteg kisgyerek, különben nem tisztelik a sakálok, akik a pajzsukra emelték.

Jámbor András kigúnyolása elsősorban azért gyalázatos az Orbán-rendszerre nézve, mert az ő izgalma annak a parlamentarista tradíciónak szólt, annak a szakralitásnak az egyik legutolsó megnyilatkozása volt, amelyet a házigazda Kövér László meg a parizeres proli Jakab Péter a teljes politikai osztály részvételével lázasan próbál kiűzni az Országház falai közül. A kormány sajtója Jámbor András személyében ezúttal épp annak az intézménynek a tekintélyét és súlyát üldözi, amit amúgy a legfontosabbnak hirdet.

Jámbor András azért izgult a felszólalásakor, mert érezte a falakban szunnyadó szellemet: azt, hogy azoknak, akik e falak közt dolgoznak, nagy a felelősségük.

A választóikért, az ezeréves államiságért és sorsközösségért, a jövő magyarságának nemzedékeiért. Az én szememben Jámbor András egy alattomosan hazudozó megélhetési politikus – de nem pszichopata. Jól látszik, hogy nem gyakorlott szónok, de a kezében remegő papír azt jelezte, hogy a lelkiismeret szikrája legalább ott munkál benne. Nem olyan nehéz meglátni Jámbor András reszkető kezében azt, amire a magyar politikai osztálynak, Orbán Viktornak, Gyurcsány Ferencnek, Jakab Péternek, Márki-Zay Péternek, Kövér Lászlónak és az önmagát hazugságból hazugságba hazudó Karácsony Gergelynek a legnagyobb szüksége lenne: alázatot, bizonytalanságot, kétséget és valamiféle viszonyt a saját gyengeségéhez.”

Nyitóképen Jámbor András, baloldali országgyűlési képviselő. Fotó: Mátrai Dávid/Mandiner