Az embargóról

„Az a kérdés: kinek mi a célja.

Akinek a béke a célja, az azt mondja, hogy a szankciók rosszak. Azért rosszak, mert nem visznek minket közelebb a békéhez. Ráadásul többet ártanak nekünk, mint annak, akinek a szankciókkal ártani akarunk. Sőt, mi több, nincs olyan embargó, amit ne lehetne kijátszani és nem is volt még eddig olyan embargó, amit ne játszottak volna ki. Az embargó tehát a béke elérése felől nézve irracionális eszköznek tűnik.

Ha az embargó irracionális, mi magyarázza, hogy mégis ragaszkodnak hozzá?

Mondhatnánk azt is, hogy azért ragaszkodnak hozzá, mert a szankciót hozó szereplők nem ismerték fel saját érdekeiket: nem tudják, hogy a szankciókkal maguknak ártanak. Ez önmagában is irracionális feltevésnek tűnik. Mondhatnánk azt is, hogy az őrület lett az új norma, a moralitás felülírja a realitást és ezért az érdekeinknél – a realitásnál – fontosabbak azok a megfontolások, amelyek valamely morális igazság kifejezését tartják fontosnak (egész Európa pro-ukrán álláspontot foglal el) – az embargó tehát nem szolgálja a mi érdekeinket, sőt árt azoknak, noha könnyen lehet, hogy van olyan szereplő, aki jól jár velük. Ettől még az embargó nem racionális, hacsak nem arról van szó, hogy nem a békét akarjuk elérni, tehát a cél nem a béke, hanem az agresszor megbüntetése. Az embargónak tehát az a racionalitása, hogy a büntetés eszközének gondolják, pótcselekvés, ami a büntetést pótolja. Annak szimbóluma, hogy a jók megbüntetik a rosszakat – még ha beledöglünk is.”

Nyitókép: Maksim Blinov / Sputnik / AFP