A diktátoroknak az emberi élet annyit számít, mint a légypiszok

„Íme az ember

Most lettem csak igazán megveszekedett pacifista. Eddig is gyűlöltem a háborút, az öldöklést, a pusztítást, de még soha nem láttam ennyire közelről. Persze a balkáni háború sem volt messzebb, de a média még nem hozta ennyire közel; a lakásomba, a hálószobámba, a mindennapjaimba.

Olvasom a tudósításokat, nézem a képeket, filmeket és egyfolytában azon tűnődőm, hogy mindez miért? Hogy miért kell millióknak rettegni és menekülni, ezreknek meghalni, lakóházaknak, vasúti síneknek, gyáraknak elpusztulni? Azért hogy egy hatalommániás tömeggyilkos és a környezetében lévő gazemberek egy napon kihirdethessék, hogy leharapták Ukrajna keleti részét, megnyerték a háborút, porig romboltak esetleg elsöpörtek egy országot Európában? Ezért az egy napért, a győzelmi felvonulásért, az emelvényen parádézásért folyik a pusztítás? Persze tudom a világ újra felosztásáért, az orosz birodalmi vágyak beteljesítéséért, a fegyver gyártók gazdagodásáért.

A diktátoroknak az emberi élet annyit számít, mint a légypiszok. De az öröm és büszkeség csak egy napig fog tartani. Hiszen mi haszna volt az orosz népnek a kelet-európai országok megszállásából, abból, hogy nekik kellett finanszírozni, hogy a gyarmatokon jobban éljenek, mint ahogy ők élnek? Mi haszna volt a Szovjetuniónak Afganisztán megszállásából, vagy Oroszországnak az évek óta húzódó szíriai háborúból? És mi haszna volt Amerikának a vietnami vagy az iraki háborúból? Csak a pusztítás és a szégyen marad utánuk. Nem emlékszem olyanra az elmúlt századból, amikor az agresszor valóban győztesként került volna ki a háborúból. A diktátorok meghalnak, a következő generációk sorának pedig marad a szégyen és a vezeklés.

A háború borzalmait, értelmetlenségét, reménytelenségét, az emberek lealjasodását számomra Bertold Brecht írja le a leghitelesebben. Egyvalamiben azonban tévedett. Azt írja, hogy a »bűnös az, aki a háborút csinálja, és állatot az emberből« De ez így nem igaz! Az állatok soha nem ölnek kéjből, pusztán az ölés kedvéért és nem kínozzák áldozataikat. Erre csak az ember képes. És ez az, amit még soha nem láttunk ilyen közelről, élesben. Sokat olvastunk az agresszor által elkövetett megaláztatásokról, kegyetlenkedésről, a kínzásról, de nem láttuk élőben. Most nap, mint nap ezt látjuk. A gyermekeik szemeláttára megerőszakolt nőkről, a kivégzés előtt válogatott kínzásokkal gyötört férfiakról, és felfoghatatlan ez a kegyetlenség. Pedig lehet, hogy az a katona, aki most önként, kéjjel öl, tegnap még gondos családapa volt, aki térdére ültette gyermekét és megsimogatta buksi fejét. Mert az is ő volt, mert az embernek ilyen sokféle arca van. A kérdés az, hogy a körülmények melyik arcát hozzák elő. A gyermeksimogatót vagy a bosszúszomjas, elborult elméjű, véreskezű gyilkost. Nyilván ez sem igaz mindenkire, de mi – akik nem éltünk háborús időkben – el sem tudjuk képzelni, hogy a hatalom által szított gyűlölet, a rettegés, a kimerültség, a háború nyomorúsága és reménytelensége mit tud kihozni az emberekből. Olyasmit, amit békében soha nem tennének meg és amiről békeidőben el sem tudják képzelni, hogy képesek rá.

Az akkor 14 éves nagybátyámat a 1944-es ostrom idején egy házmester család bújtatta, pénzért. Jól bántak vele, etették, itatták, nem adták a naponta razziázó nyilasok kezére. De esténként a vacsoránál a házigazda arról mesélt elégedetten, hogy aznap hány zsidót lőttek a bajtársaival a Dunába. Igaz pénzért, de bújtatta a zsidó kamasz fiút, napközben meg kéjjel ölte ingyen a sorstársait.

Még soha nem láttam egyetlen diktátort sem harcba vonulni, szembenézni az ellenséggel. Ők csak az általuk felhergelt, megbolondított népet küldik háborúzni. Hogy harcoljanak, öljenek a diktátorok hagymázas, gyilkos álmaiért. És mire eljön a kijózanodás, már semmit nem lehet jóvátenni, csak az embertelen pusztítás után tátongó hiányok, fájdalmak és romok maradnak.”

Nyitókép: Facebook