Pocskondiázás helyett inkább tanuljunk Orbán elsöprő győzelméből

John Fund amerikai konzervatív újságíró, elemző írása a National Review oldalán

Amikor a választási eredmények meglepik az újságírói körökben tapasztalható túlnyomórészt liberális konszenzust azzal, hogy jobbra tolódást jeleznek, az ember reménykedik, hogy az újságírók felteszik maguknak a megfelelő kérdéseket arról, előzőleg hogyan is tévedhettek ekkorát.

Erre azonban semmi esély, csupán az előfőzött, választások előtti kommentárjuk újramelegített adagjait sózzák a közönségre. 
Gyakran tapasztaltam ezt az elmúlt években. A britek Brexit-népszavazásától Donald Trump 2016-os győzelmén keresztül, a liberális Kaliforniában 2020-ban a faji alapon történő pozitív diszkrimináció híveinek súlyos vereségéig, illetve a populista pártok egyre jobb eredményeiig Svédországban, Portugáliában, Spanyolországban és Lengyelországban, a liberális elemzők mindenütt elbagatellizálják az eredményeket, sajnálatukat fejezik ki, s már lépnek is tovább.   

ahol Orbán Viktor miniszterelnök a minap szerzett kétharmados többséget az országgyűlési képviselőválasztáson. Pártja, a Fidesz a szavazatok 53 százalékát szerezte meg a hatalma megdöntése céljából létrehozott hatpárti ellenzéki koalíció 35 százalékos eredményével szemben, a szavazók mintegy 7 százaléka pedig egy szélsőséges, keményvonalasan bevándorlásellenes pártra adta voksát.  

Ahogyan Gladden Pappin, egy Magyarországon tanító amerikai egyetemi oktató megjegyezte, amit a Fidesz elért, „nem pusztán egyenértékű Reagan tizennyolc százalékpontos földcsuszamlásszerű győzelmével, amelyet az 1984-es elnökválasztáson aratott, hanem valójában négy egymást követő alkalommal meg is tudta ismételni ezt az elsöprő diadalt.”

Amikor múlt hónapban Magyarországon jártam, egyetlen helyi közvéleménykutató sem jósolt ilyen eredményt. Egy Orbánhoz közel álló műhely, az Alapjogokért Központ azt jelezte előre, hogy a Fidesz által megszerzett mandátumok száma 110 és 120 között lesz a 199-ből. És a Fidesz 135 mandátumot szerzett meg, plusz egy független szövetségese is mandátumot szerzett az új országgyűlésben. 

Az ellenzéki közvéleménykutatók egyöntetűen azt állították, hogy a fej-fej melletti verseny végső kimenetele hibahatáron belüli. A Publicus felmérése döntetlent jelzett előre, részben a nyugati kritika hatásával megindokolva, amelyet Putyin agressziójának Orbán általi kezelése váltott ki. „Az invázió nehéz helyzetbe hozza Orbánt a választások előtt,” összegzett a Financial Times a választás előtti napon. 

Nem vagyok Orbán Viktor rajongója.

aki hinne a gazdaságba történő kormányzati beavatkozás szigorú korlátozásában. Nemrégiben például árplafont vezetett be a liszt, a hús, a cukor, és az üzemanyag esetében. A háborúpártiak vitatnák azt a döntését, hogy bár támogatja az Európai Unió Putyin elleni szankcióit, nem engedi, hogy Magyarországon keresztül szállítsanak fegyvereket Ukrajnába. A nagyobb mértékű törvényes bevándorlást, vagy a társadalmi kérdéseket illetően „tűzszünetet” preferáló amerikai vállalatok erőszakos kultúrharcosnak tartanák.

Négy könyvet írtam a különféle választási eljárásokról, s korábban magam is kritizáltam, hogy a politikai játékteret megbillenti az Orbán-kormány. Például Magyarországon a leglazább a levélszavazás rendszere egész Európában: még fényképes azonosítást sem ír elő.  

Azonban a Fidesz kormány démonizálása, illetve az EU által forszírozott azon témák feltétel nélküli elfogadása, amelyek mentén elítélni igyekszik az Orbán által „illiberális demokráciának” nevezett berendezkedést—amely megnevezést egyébként töltött fegyverként maga nyomta ellenfelei kezébe, amikor egy 2014-es beszédében először alkalmazta—

és elfed jó néhány tanulságot, amelyet győzelmeiből levonhatnánk. 

A brit Tortoise Media így számolt be az eredményekről: „A magyarok újraválasztották a Putyinnal legszorosabb viszonyt ápoló európai vezetőt. … [Ez] a reakciós nacionalizmus és a politikai korrupció győzelme, ami jelentős kihívást jelent az EU-nak, és meglehetősen kellemetlen fricska az ukrán elnöknek, akit Orbán győzelmi beszédében ellenfelének nevezett. ”

Ám a dolgok nem ilyen egyszerűek. Következzék tehát az alábbiakban a magyarországi választás néhány alul-exponált tanulsága. 

Az ellenzék

A nemzetközi sajtó szinte egyáltalán nem foglalkozott az ellenzék jelöltjének személyével. Márki-Zay Péter egy kisváros polgármestere, konzervatív értékeket valló, hétgyermekes családapa. Tökéletes figurának tűnt annak az üzenetnek az átadására, hogy itt az ideje Orbán „haveri kapitalistái” kipenderítésének, és Magyarország jó híre visszaállításának brüsszeli diplomáciai berkekben. 

Azzal kérkedett, hogy milyen sokszínű az őt támogató hatpárti tömörülés, kijelentve, hogy „koalíciójuk képvisel mindenkit, a kommunistákat és a fasisztákat is.” Hagyta, hogy személye összekapcsolódjon Gyurcsány Ferenccel, egy korábbi kommunista apparatcsikkal, aki 2004 és 2009 között Magyarország szocialista miniszterelnökévé avanzsált, és kénytelen volt lemondani egy olyan hangfelvétel kiszivárgását követően, amelyen elismerte, „Nyilvánvalóan hazudtunk (az embereknek) az elmúlt másfél, két évben.” Gazdaságpolitikája a tönk szélére sodorta Magyarországot, tanácsadói mégis az ellenzék gazdasági programjának legfőbb forrásai maradhattak.  

Ez pedig lehetővé tette a Fidesz számára, hogy országszerte kiplakátolja a figyelmeztetést: „A főnöknek új klónja van: Mini-Feri,” Gyurcsányt Dr. Gonoszként ábrázolva (az Austin Powers után), akinek Márki-Zay a bábja.

Azonban Gyurcsány és a többi ellenzéki pártvezető a választás estéjén Márki-Zay ellen fordult. Egyikük sem állt fel mögé a színpadra a vereséget elismerő beszéde idejére. Gyurcsány arra hívta fel követői figyelmét, hogy Márki-Zay nem volt jó kapitány a kampány folyamán, aláhúzva, hogy saját otthoni egyéni választókerületében elveszítette a parlamenti mandátumért folyó versenyt.

Igaz, hogy Orbán Viktor az ellenfelei közé sorolta az ukrán elnököt, Márki-Zay viszont saját beszédében bizonyos történelmi „analógiákat” vélt felfedezni, emlékeztetve közönségét, hogy az 1990-es évek háborús bűnöse, Slobodan Milosevic igen népszerű volt Szerbiában. És nem állt meg itt; azt is mondta, hogy szerinte Hitler is kétharmados győzelmet aratott volna 1945 Berlinben, még a szovjet ostromgyűrűben is.  

Tánc a diktátorokkal

Az ukrán elnök azzal vádolta Orbánt, hogy vonakodik Ukrajnát támogatni Magyarország orosz energiától való erős függése miatt: „El kell döntenie, kinek az oldalára áll.” 

De Zelenszkij másokat sem kímélt. Órákkal a magyarországi urnazárás után videóüzenetben ostorozta Németország és Franciaország korábbi vezetőit, Angela Merkelt és Nicolas Sarkozy-t, őket hibáztatva az ukrán polgári áldozatokért. „Meghívom Merkel asszonyt és Sarkozy urat, jöjjenek el Bucsába, hogy lássák, mihez vezetett az, hogy 14 éve engedményeket tesznek Oroszországnak. Hogy saját szemükkel lássák a megkínzott, meggyilkolt ukránokat.”

Vasárnap az Ukrajnát eltökélten támogató lengyel miniszterelnök, Mateusz Morawiecki elismerte, hogy Németország „a fő akadálya az Oroszország elleni (további) szankcióknak.” 

Az a terület, ahol Orbán megalapozottabban kritizálható, a Kínával ápolt kellemesen baráti viszony.

amikor támogatta Kína fanatikus megközelítését a Coviddal kapcsolatban, és egyetlen európai országként vásárolt Sinopharm vakcinát, amelyről utóbb bebizonyosodott, hogy hatástalan.   Orbán a kínai Fudan egyetem campusának megvalósítását is támogatja Budapesten, visszautasítva az USA aggodalmát, mely szerint ezzel hírszerzési platformot biztosítana Peking számára. Még Orbán magyarországi szimpatizánsai is szkeptikusak ezzel az üggyel kapcsolatban: Rod Dreher, egy prominens amerikai konzervatív személyiség, aki Orbánt „a Nyugat vezetőjeként” ünnepeli, egyenesen „az ördöggel kötött egyezségnek” titulálta. 

A voksolás nem volt illegitim

Története során csupán másodszor történt meg, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet teljes megfigyelői missziót küldjön egy EU-tagországon megtartott választásra. 

Az EBESZ küldöttség megállapította, hogy a szavazók világos alternatívák közül választhattak, és a választások megfelelő módon kerültek lebonyolításra, lehetővé téve a valós politikai versenyt. Azt is aláhúzták azonban, hogy a hivatalban lévő kormány bizonytalanná tette a határvonalat az állam és a párt között a választás témáit érintő saját fizetett hirdetéseivel. 

Egyes kritikus hangok szerint a választási kampányról szóló tudósításokat a kormányt támogató média uralta. A Tortoise Media azt állítja, „a magyarországi média 80 százalékát az állam vagy Orbánhoz közel álló oligarchák kontrolálják.” 

Ugyanakkor ellenzéki személyiségek bizalmasan elismerték, hogy ha média befolyását a közönség mérete alapján mérik, nem pedig a sajtóorgánumok számával,

Lehet, hogy a választás kapcsán elmondható, hogy némileg lejtett a pálya, de az átláthatatlan kampányfinanszírozási szabályok miatt nincs pontos képünk az Orbán támogatására szánt források mértékéről, de az Orbán-ellenes erők támogatására külföldről beáramló pénzösszegekről sem.  

A Datapraxis, egy adatgyűjtéssel foglalkozó észt vállalat, amelynek szolgáltatásait az Orbán-ellenes koalíció igénybe vette, amerikai liberálisok irányítása alatt áll, köztük Bill Clinton és Joe Biden korábbi tanácsadóival. Működésüket még a Catalistnél kezdték, annál az amerikai társaságnál, amely a Tides Foundation segítségével jött létre 2006-ban abból a célból, hogy a progresszív mozgalom adatgyűjtő szárnya legyen. A hatpárti ellenzéki összefogás által igénybe vett egyéb adatgyűjtő cégek Bernie Sanders tanácsadóihoz köthetők. 

Orbán ellenfelei aláhúzzák, hogy a választókerületek határainak újra-rajzolása hátrányt jelentett számukra a választási versenyben. Azonban Orbán nagyarányú győzelme vitathatatlan, az ellenzék tehát magyarázattal tartozik azzal kapcsolatban, hogy miért veszített egymillió szavazattal a magas részvételt hozó választáson. 

akit Joe Biden a 2020-as kampányában „zsiványként” emlegetett. Az Európai Unió parlamentje világos jelzést adott, amikor a múlt hónapban az Oroszország elleni újabb szankciók bejelentését követő napon azonnali pénzügyi szankciókat sürgetett Lengyelország és Magyarország ellen, a bírói függetlenség elvének állítólagos megsértése miatt.

Látható, hogy Lengyelország és Magyarország „Európa fekete bárányai” az Európai Unió szemében. Azonban a választók egyik országban sem hajlandók kihajítani a jelenlegi kormányt és olyan kormányt hatalomba segíteni helyette, amely jobban tetszene az EU-nak. Következésképpen van egy kérdés, amelyet a brüsszeli bürokratáknak meg kellene vitatniuk, mielőtt megbüntetnék Varsót és Budapestet, mondja a jelenleg Budapesten élő volt EU tisztviselő, Rodrigo Ballester: 

Az Európai Parlament dogmatikus támadásai Lengyelország és Magyarország ellen ugyanannak a gondolkodásmódnak a tünetei, amely következtében az európaiak hozzáidomultak a világ többi részéhez a klímaváltozás és az univerzális értékek vonatkozásában, bezárták az atomerőműveket, és megvágták a védelmi költségvetésüket, miközben a harci dobok hangja egyre erősödött.

És most Európában háború dúl, Lengyelország és Magyarország pedig ott van a frontvonalon. Ebben a helyzetben vajon melyek legyenek a Nyugat prioritásai?