„Van ugyebár egy egyre erősödő kritikám a média működését illetően. Hogy akadálytalanul és ellenőrizetlenül rohannak át slágerhírek a legnagyobb és legtekintélyesebb orgánumokon is, és ha nyomába eredünk egynek-egynek, akkor valami egészen más derülhet ki, mint amiről eredetileg beszámoltak.
A kritika kritikájaként rendre fölmerül, hogy egyetlen újságíró, kritikus, lilaködös értelmiségi miért tudná jobban, ami a világban történik, mint a nagy hírközlő szervek. Pedig ez nem fölkészültség és infrastruktúra kérdése, hanem a hozzáállásé. A szerkesztőségeket, a »kutatóintézeteket«, a közösségi média csomópontjait elözönlötték azok, akik magukra a jó ügyek szorgalmas iparosaiként tekintenek, akikben föl sem merül, hogy az eleve jónak, hasznosnak, fontosnak tételezett ügyet alátámasztó hírt vagy »»szakértői«« véleményt távolságtartással, gyanakvással kezeljék. Ennek következtében mindent elborít a szentimentális jóemberkedés és a harcos aktivizmus, illetve a fölzaklatott pillanatban élés. Vagyis az, hogy valami aktualitás hihetetlenül magas hőfokú érzelmi azonusulást vált ki, amelyről azonnal tájékoztatni kell a környezetet, hogy azután a következő világmegváltó vagy világot veszélyeztető aktualitás hatása alá kerüljön a közönség, és az előzőre többé vissza se térjen.