„Bár sem jogász, sem jogtörténész nem vagyok, bármekkora tétben fogadnék arra, hogy a pártállami diktatúrában soha nem született olyan bírósági ítélet, amely indoklásában Kádár Jánosra hivatkozott volna. Azt nem zárom ki, hogy a Rákosi-rendszer idején esetleg előfordulhatott ilyesmi. Ahhoz ugyanis, hogy egy másodfokon eljáró bírói tanács az uralkodó párt elnökének szavaival indokolja az elsőfokú ítélet megváltoztatását, nemcsak végtelen butaságra és szolgalelkűségre, nem csak diktatórikus rendszerre, hanem a legnyilvánvalóbb személyi kultuszra is szükség van. A párt- és miniszterelnök, vagyis a napi pártpolitika, mint jogforrás, ez nemcsak a bíróság, hanem a hatalom számára is több mint szégyenletes.
Amikor a másodfokon eljáró bírói tanács ítéletében kimondja, hogy a kormánybulletin nem sértette meg a Labrisz Egyesület személyiséghez fűződő jogait, midőn azt fejtegette, hogy a homoszexualitás és a pedofília között van összefüggés – tehát potenciális bűnelkövetőként azonosítja a civil szervezet tagjait -, és ennek alátámasztására a miniszterelnök hasonló tartalmú, gyalázatos kijelentését idézi, akkor ezzel mindent és mindenkit elárul és porig aláz, az egyetemes emberi jogokat, a bírókat, a bíróságokat, a jogrendet és a Labrisz Egyesületet is.
Meggyőződésem szerint még a szolgálni kívánt hatalomnak is rossz szolgálatot tesz, hiszen még aki úgy gondolja is, hogy a homoszexualitás és a pedofília között van összefüggés – és ne ámítsuk magunkat, sajnos sokan gondolkodnak így széles e hazában –, annak is visszatetsző lehet, ha bírósági ítéletben a miniszterelnök véleményét perdöntő bizonyítékként említik.”
Nyitókép: MTI/Soós Lajos