Hogyan legyünk ellenforradalmárok?

A cikk eredetileg a European Conservative hasábjain jelent meg – a Mandiner mostantól rendszeresen szemlézi a konzervatív magazin írásait

***

Hamarosan eljön az idő, amikor már senki sem fog emlékezni rá, milyen volt az élet a szexuális forradalom előtt. Azokat az elszórt közösségeket leszámítva, amelyek változó sikerrel küzdenek életmódjuk megőrzéséért,

Egész Európában, és különösen az elmúlt két évtizedben az Egyesült Államokban is drámaian csökken a templomba járók száma. A házasság intézményét összezúzták, átértelmezték, végül gyakorlatilag elhagyták. A fiatalok ma úgy nőnek fel, hogy a világból csaknem teljesen hiányoznak azok a fogódzók, amelyek emberemlékezet óta jelen voltak felmenőik életében. 

A néhai lengyel filozófus, a korábban sztálinista Zygmund Bauman „cseppfolyós modernitásként” írta le korunkat.  Bauman a kifejezést a mai idők állapotainak leírására használta, mivel úgy találta, azokra a folyamatos mobilitás és az állandó változás a jellemző, legyen szó emberi kapcsolatokról, a globális gazdaságról vagy a személyes identitásokról. Mindent privatizáltak, és, a transznemű mozgalom nagykorúvá válásával, minden, ami személyes, immár örökre politikai is lett. (A ford. megjegyzése: az „ami személyes, az politikai” jelszót 1968-ban alkotta meg Carol Hanisch amerikai feminista mozgalmár, és azóta általánosan ismert fordulattá vált Nyugaton az eredetileg csak a progresszív mozgalmak szótárában fellelhető kifejezés.) Egy fiatalember átváltozhat nővé és fordítva; lehet belőle „nembináris személy”, sőt, akár „transzfajúvá” is alakulhat. Azt viszont már nem teheti meg, hogy visszatérjen nagyszülei korába, egy korlátozó ortodoxiákkal és sziklaszilárd bizonyosságokkal teli világba. 

de semmi sem elég megfogható ahhoz, hogy kapaszkodót nyújtson. Mindez tűnhet akár szabadságnak is, de ahogyan Bauman fogalmazott, egyfajta nyomasztó felelősséget rejt az, hogy mindent a semmiből kell felépíteni. Az önazonosságunkat, a családunkat, a hitünket, sőt, akár a nemünket is puszta szeszélyből meg lehet változtatni (legalábbis erről akarnak meggyőzni minket). Ez valójában nem más, mint a választások megdöbbentő zsarnoksága, amely alapvetően boldogtalan embereket termel. Bármit megkaphatsz, amit akarsz, de senki nem mondja meg, mire van szükséged. 

Mary Eberstadt nagyszerűen írja le mindezt Primal Screams: How the Sexual Revolution Created Identity Politics című könyvében. Szerinte az identitáspolitika nem csak egyfajta új törzsi politika. Nem mellesleg, maga a „törzsiség” szó is arra utal, hogy az embernek van családja – miközben a mai törzsiség jelenségét alapvetően az mozgatja, hogy az embereknek nincsen családjuk. A zsugorodó családok, az apátlanság, az abortusz és a többi új „norma” eredményeképpen kialakult az Eberstadt által „a Nagy Szétszóratásnak” nevezett jelenség, és napjaink identitáspolitikája ennek csak az egyik következménye. Eberstadt hangsúlyozza, hogy

csak háborúk és természeti katasztrófák idején.

Miután megtagadták az őseik által évszázadokon át belakott emberi ökoszisztémát, írja Eberstadt, a fiatalok új identitásokat keresnek, és elvbarátaikkal összefogva „elementáris erejű érzelmi üvöltésbe kezdenek, melyben a »Ki vagyok én?« kérdése tör utat.” („Az identitáspolitika a fogamzásgátló tabletta sikoltozó fattya”, fogalmaz könyörtelenül Eberstadt.) 

Mindennek tetejében pedig ott van az az előzmények nélküli jelenség is, amelyet Eberstadt a szétporló kultúrák tüzére öntött olajnak nevez: a közösségi média. Az embereket egyesítő hálózatokról szőtt utópikus fantáziák már régen elhaltak, ezek helyett a közösségi média valójában a nagy kulturális kiegyenlítőnek bizonyult. Az emberiség történelmében még talán sosem voltak a gyermekek és kamaszok ilyen mértékben függetlenedve a felnőttek, köztük a náluk idősebb családtagjaik felügyeletétől és befolyásától. A fiatalok most kortársaik elismerésére vágynak,

olyan új kultúrákat teremtve, melyek teljesen elszakadtak bárminemű hagyománytól, és amelyek csak tovább fokozzák a cseppfolyós modernitás fluiditását. Miközben mindenkihez hozzákapcsolja őket, a közösségi média gyakran elszakítja az embereket a saját történelmüktől, hagyományaiktól, vagy akár a hitüktől.  

Felmerül tehát a kérdés: mit tehet egy fiatal konzervatív a nagy leáldozásoknak ebben a mai korszakában? Meg vagyunk ugyan átkozva a választási lehetőségek sokaságával, de csak nagyon kevés köztük a jó, és gyakran tűnik úgy, hogy már csak nagyon kevés megőrizni való akad, és hogy csak olyankor vesszük észre, mink maradt, amikor a progresszió fenevada már kiszemelte magának a következő célpontot.

Íróként az egyik legnagyobb kiváltság, amelyben részesültem, az, hogy lehetőségem volt és van megvitatni napjaink néhány nagy konzervatív gondolkodójával ezt a furcsa történelmi pillanatot, amikor a posztkeresztény időszakba való átmenet nagy ismeretlenjeivel nézünk szembe. Jó néhány évvel halála előtt Sir Roger Scruton leírta nekem az undort, amelyet az 1968-as párizsi diáklázadások során érzett, és a már akkor kialakult meggyőződését, hogy az építők, nem pedig a képrombolók oldalán akar állni.

ennek ellenére Roger Scruton élethosszig tartó kiállása szóban és írásban egy hátrahagyott civilizáció szépségei mellett az ellenállás csodálatos példája. 

A megőrzés és újjáépítés munkája minden nemzet és minden kultúra esetében más és más ugyan, Scrutonnak azonban sikerült megragadnia a dolog lényegét: ellen kell állni azoknak, akik meg akarják semmisíteni az utánunk következő nemzedék örökségét, és fenn kell tartani az élők és holtak közötti szerződést.

Miközben a világ különböző pontjain tartott életpárti menetekről szóló esszémen dolgoztam a közelmúltban, rádöbbentem, hogy a szerepek felcserélődtek. A szexuális forradalom hívei évtizedeken át masíroztak, üvöltöttek és követelőztek, és mára meg is kapták mindazt, és még annál is többet, amit valaha reméltek. Ma ők az establishment, és ők lettek azok, akik, Orwellel szólva, jelenünk „büdös kis ortodoxiáit” védelmezik.

A konzervatívok régebben azért voltak hátrányban, mert forradalmi jelszavak részegítő vonzerejével felvértezett, fülbemászó rockandroll himnuszokkal támadó lázadók, a rombolás és a tekintéllyel való szembeszállás tovatűnő eksztázisa ellen kellett védekezniük.

és most rajtunk a sor, hogy fellázadjunk. Nekünk ráadásul nincs szükségünk új dalokra. Már a miénk a zene legjava.

Az életpárti mozgalomban töltött évek során kezdtem ezt érezni, amikor olyan fiatalokkal dolgoztam együtt, akik szenvedélyesen akarnak életeket menteni és ki akarják mondani az igazságot. Az életpártiak többségét az együttérzés, a meggyőződés és az igazságtalanság miatt érzett harag mozgatja. Vannak azonban olyanok is, mint jómagam, akik elégtételt érzünk amiatt, hogy nem vagyunk hajlandók átengedni a terepet az ellenségnek – hogy lázadók lehetünk a jó oldalon.

Sokszor érzek adrenalinlöketet, amikor az unalomig ismételt forradalmi jelszavakat skandáló, maszkos tüntetők elindulnak felénk az életpárti meneteken. Ők azt hiszik, győztek, de mindaddig, amíg lesznek olyanok, akik kimondják az igazságot, nem fognak tudni örülni sekélyes diadalaiknak. Életem legnagyobb megtiszteltetése, hogy vállvetve küzdhettem a világ több pontján a legjobb férfiakkal és nőkkel ezért az ügyért, és csatlakozhattam hozzájuk a szexuális forradalom elleni visszacsapásban.

Néhány évvel ezelőtt megkérdeztem Patrick Deneen konzervatív tudóst, A liberalizmus kudarca című alapmű szerzőjét, hogy szerinte milyen választ kellene adniuk a fiataloknak az összeomlás korára. Meglepetésemre nagyon is optimistának bizonyult a kérdésben. Azt mondta,

és a káosszal együtt érkezik az elhívás, különösen a fiatalok esetében. 

„Úgy gondolom, a felfordulás időszaka mindig szélsőséges diszkomfortérzettel jár, szorongást szül és nehezen elviselhető – a legtöbben nem szívesen élnek ilyen időkben” – mondta a professzor.

Ha fiatal lennék, azt is hozzátenném, hogy az ilyen korszakok tele vannak kivételes lehetőségekkel – az emberből fontos gondolkodó vagy aktor lehet olyan módokon, amelyek egyáltalán nem voltak jellemzők az én generációm idejében, amikor nagyjából minden a helyén volt, és a normális politikai üzemmód volt érvényben.

E helyütt intézek felhívást a fiatalokhoz: ti lehettek az új John Locke, az új Szent Ágoston vagy az új Ronald Reagan.

Úgy vélem, hogy bizonyos fajta fiatal embereknek ez az időszak az ihletettség és a becsvágy ideje lehet.

Mire van szükségük a cseppfolyós modernitással és civilizációs felfordulással szembenéző embereknek? Nem reményre. A remény túlságosan is passzív dolog, és túlságosan függ a hatókörünkön kívül eső körülményektől. 

Ellenszegülésre van szükség, egy teli torokból kiáltott és kompromisszumot nem ismerő lázadásra a forradalmárok által felépített beteg világ és a körülöttünk rákos daganatként elburjánzó woke diktatúra ellen. A lázadás részegítő vonzereje most azoké, akik meg kívánják védeni mindazt, ami jó, igaz és szép. Fel kell lázadnunk a posztmodern világ ellen. Ideje van a lázadásnak a szexuális káosz és az emberi kötelékek tömeges elszakítása ellen. Elhívásunk van arra, hogy fellázadjunk az örökségünknek a nevünkben zajló elpusztítása ellen – mindennek ellen kell szegülnünk. Ha több ezer torokból hangzik fel az erőteljes nem, az nem csupán kórus, hanem csatakiáltás.

Utolsónak lenni a vártán és veszett ügyeket képviselni fájdalommal, szomorúsággal és a lélek sötét pillanataival jár együtt, de micsoda hídfőállás a miénk – és micsoda csodálatos férfiakkal és nőkkel vívhatjuk meg a csatát! Ahogyan egyszer C. S. Lewis megjegyezte: „A barátság abban a pillanatban születik meg, amikor az egyik ember azt mondja a másiknak: Micsoda? Te is? Azt hittem, én vagyok az egyetlen.”

Nem te vagy az egyetlen, Sokan vagyunk. 

A jövő nem a meddő szex és a halott csecsemőkkel teli szemétlerakók bajnokaié. A jövő azoké, akik hajlandók harcolni a szeretetért, az önfeláldozásért és a következő nemzedék gyermekeiért. Ahogyan annak idején a Skellig Michael sziklasziget ír szerzeteseinek, talán nekünk is szembe kell majd néznünk a tomboló vihar nyers erejével — de nálunk van a láng, és magasba kell emelnünk a fáklyát. Ha valaha ideje volt ellenforradalmárnak lenni, hát most az van. 

Újra kell építenünk és újra kell kezdenünk mindent. Járjunk templomba. Fedezzük fel a Szentírást. Olvassunk klasszikusokat. Énekeljünk kórusban. Látogassuk meg a nagyszüleinket. Csatlakozzunk az életpárti mozgalomhoz. Tanulmányozzuk a történelmet. Állapodjunk meg. Alapítsunk családot. Mindez időbe telik majd. 

Nyitókép: Szent Brendán és szerzetesei hajóra szállnak, hogy új otthont keressenek az ismeretlen nyugaton. Megjelent a Wisconsin állam La Crosse városában élő örök imádat ferences nővérei által kiadott Our Country in Story (Országunk története) c. könyvben.