A skót oktatás visszaállítása saját tengelyére

„Érdekes módon, amikor egy kísérleti tanulmányt készítettem az ápolóhallgatók oktatásáról, ugyanezt a metafizikai és antropológiai elkötelezettséget illető megállapodás hiányának betudható »performatív kudarcot« tapasztaltam. Az egyetemi ápoló képzés a minden kontextustól mentes, absztrakt emberi lény modelljét reprodukálja, akinek nemzetisége, vallása és kultúrája esetleges a személy viszonyában, és ezért esetleges az ápolói képzés szempontjából is, hiszen az ilyen »külső« valóságokat nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni, mivel a valódi képzendő alany a poszthistorikus és posztnemzeti egyetemes személy, akit a kultúra, vallás és hit külső és esetleges rétegei mögött létezőnek képzelünk.

Ez azt jelenti, hogy a vallásos ápolóhallgatókat és ápolóoktatókat elviselik, de soha nem értékelik, nem méltatják, nem tartják követendő példának vagy olyan embereknek, akiktől tanulni lehetne, így valószínű, hogy ezek az ápolói képzések olyan diplomásokat fognak kibocsátani, akiket úgy nevelnek, hogy például a vallást teljesen esetlegesnek tekintsék az ápolóként való emberi boldogulásuk és kiteljesedésük szempontjából. Hasonlóan az iskolai vallásgyakorlat és a tanárok esetéhez, ahol a tanárok nem tudják a saját lelki életüket »alkalmazni« a tanítványaikkal, oktatási gyakorlatukban az ápolók vallási meggyőződéssel rendelkező oktatói sem hivatkoztak soha a vallási meggyőződésükre. Az ironikus tehát az, hogy miközben az ápolói képzések »személyközpontúként« hirdetik magukat, valójában arra tanítják a diákokat, hogy a vallásos énjük minden nyomát távolítsák el a szakmai gyakorlatból. Így az iskolai vallásgyakorlatra vonatkozó a 2005-ös irányelvekhez hasonlóan a skót oktatásban is a személyesség eltűntetése tapasztalható; a személyközpontú ápolói képzések a felvilágosodás gondolkodói által kitalált, majd számos 20. századi gondolkodó által elutasított 18. századi posztnemzeti és poszthistorikus, univerzális, »a semmiből jött« egyénre épülnek.”