Orosz és belarusz játszmák: Édes Anna megfogja a kést

Hosszú éveken át azt gondoltam, hogy az Európai Unió keleti relációban folytatott „külpolitikája” azért ilyen pocsék, mert azok, akik csinálják, nem beszélnek oroszul. (Sem.) Vagy mert nem értenek a politika ezen – kétségtelenül igen komplex – területéhez. (Sem.) Vagy mert az agyukra ment a saját emberi jogi bullshitjük, amiről az első adandó etnikai kisebbségi problémánál elfeledkeznek, és igyekeznek eszerint alakítani a külpolitikát. (Is.)

De úgy tűnik, nem a fenti okokban van a vitamin. A probléma ennél jóval egyszerűbb: Európa nagy külpolitikusai nemes egyszerűséggel nem olvasnak Kosztolányit. Mert ha olvasták volna, tudnák, hogy a mese végén a mindenki által megrugdalt, semmibe vett és csicskáztatott Édes Anna megfogja a kést, és vérfürdőbe kezd.

Édes Anna szerepében most Aljakszandr Lukasenka és Vlagyimir Putyin láthatók.

– míg a Lukasenka-rezsim által utazási irodák közbeiktatásával megszervezett első „migránsáradat” felett halk litván sikongatások mellett gyorsan napirendre tért az Unió, azzal a több ezer elkeseredett, agresszív migránssal, akik a Bruzgi-Kuźnica határátkelőnél tegnap durva jeleneteket rendeztek, már nem lesz ilyen egyszerű kezdeni valamit.

Főleg úgy nem, hogy Belaruszon belül sok ezres nagyságrendben vannak úton migránsok – nyilván nem Ukrajna felé. És azt a helyzetet sem lesz egyszerű kezelni, hogy az egyre súlyosbodó európai energiaválság kezelésére az eddig lekötöttnél jóval több orosz gázt kell majd szerezni, úgy, hogy a különalkut kötő Magyarországon kívül minden európai ország hét éve ott üti az oroszokat, ahol csak teheti.

Ilyen az, amikor Édes Anna megfogja a kést. Édes Annát nem kell sem tisztelni, sem becsülni, sem szeretni – aki hagymázas kapitalizmuskritikus ingerek nélkül olvasta Kosztolányi művét, annak minden bizonnyal feltűnt, hogy Anna mindent kelt a kedves olvasóban, de szimpátiát, no, azt nem sokat. Anna életképtelen, Anna borzalmasan gyengén kommunikál, Anna nem gondolkodik. Irracionális. Ráadásul nincs is különösebb hatalma Vizyék házában. De ez

– és azt, hogy a kettős gyilkosságért Annát aztán elítélik, urai, Vizy Kornél és Angéla már csak az ibolyák alól ünnepelhetik, Lucifer kénszagú karjában ismételgetve a lelkükre égett leckét, hogy a sarokba szorítás nem diplomácia.

Az Európai Unió Oroszországot a Krím 2014-es annexiója óta, Belaruszt a 2006-os elnökválasztás óta próbálja újabb és újabb és újabb és újabb, de sosem életbevágó szankciókkal sarokba szorítani, s ebben nagyjából ki is merül az uniós Kelet-stratégia.

Ennek következtében az összes létező tárgyaláson fagypont körüli a levegő, és az orosz piacra termelő cégek azóta is nyögik az európai export szétbombázásából származó károkat – de jobb ettől soha nem lett semmi, európai szemszögből sem, az Oroszországot és Belaruszt alkotó népek szempontjából pedig pláne nem. A különben is megélhetési gondokkal küzdő oroszok és belaruszok köszönték szépen, elkárolták a maguk részét a kereskedelmi mélyrepülésből, és hordták tovább a nyakukon egyre inkább sarokba szoruló, stresszes és szorongó elnökeiket. Akikről a véleményüket egyébként az Unió sem kérdezte meg soha.

S mit ad Isten, az Unió zseniális szankciós politikája mindkét rendszert sikeresen rábírta a bekeményítésre. Posztszovjet történelme során

Aljakszandr Lukasenka és Vlagyimir Putyin olyan megsemmisítő erővel csaptak le a két ország irányítására egyébként alkalmatlan, Nyugaton viszont ajnározott ellenfeleikre, Szvjatlana Cihanouszkajára és Alekszej Navalnijra, mintha minden mindegy lett volna. Mintha egy milligrammal sem esett volna latba az Európai Unió várható haragja, a „nemzetközi közösség” felháborodása és a törvényszerűen következő további szankciók. Ugyanis jó eséllyel pont annyi is volt a súlyuk. Semennyi. Két fontos kelet-európai ország elidegenítésének önsorsrontó céleszközei a szankciók, s ezen túl nem értek el sem az uniós, sem a keleti szláv népek számára semmit a világon.

És így jutottunk oda, hogy Édes Annáink megfogták a kést – mert már tökéletesen mindegy volt nekik. Putyin egyszerűen csak játszik a nyugat-európai gázárakkal még egy kicsit, ameddig érdekében áll,

és az arcunkba vág félrevezetett, felbőszített migránsokat tízezerszám, tudván, hogy egy jól irányzott migránsválsággal Európa úgysem tud igazán mit kezdeni, márpedig neki most már Európa tomporon rúgása a cél.

Mindkét játék játék, egyik sem átgondolt, hosszú távú stratégia. De kétségünk ne legyen: ettől azért még mindkettő életveszélyes. Aki nem hiszi, kérdezze a műtrágyagyárosokat. Vagy a kuźnicaiakat, ha már felocsúdtak a tegnapi sokkból.

Édes Annát nem kell szeretni, ahogy Lukasenkát és Putyint sem kell. Ami azt illeti, könnyű se volna éppen. De hét, illetve tizenöt év ostoba szankciós politikájának rothadt gyümölcsén fulladozva, most, amikor Európa lassan kifogy a gázból, a lengyel határon pedig ezerszám gyülekeznek a migránsok, talán érdemes lenne beismerni végre, hogy a sarokba szorítás politikája sehová nem vezet. Kifordulni ebből a zsákutcából nem Lukasenka és Putyin érdeke, hanem a miénk. Magunknak tennénk vele szívességet, nem nekik.

Ha az Európai Unió jó alaposan belenéz a tükörbe, három dolgot lát Lukasenkával és Putyinnal kapcsolatban. Elsőként azt, hogy nem meri őket nyíltan megpuccsolni, és kockáztatni egy fegyveres konfliktust. Másodszor azt, hogy nem is lenne erre képes, mert az orosz titkosszolgálat minden próbálkozót elfogyasztana reggelire, majonézes céklasalátával, pelmenyibe töltve. Harmadszor pedig azt, hogy még ha képes is lenne rá, akkor sem az ő dolga lenne.

minden különösebb NGO-kúra nélkül.

Ebből a három tényezőből az következik, hogy ha már leváltani nem tudja őket, az Európai Uniónak meg kellene végre tanulnia együtt élni a Minszket és Moszkvát uraló rendszerekkel.

Mert ha tetszik, ha nem, Lukasenka és Putyin egyelőre nem mennek arrébb. Nem tudunk étlapról másik orosz és belarusz elnököt választani. Választhatunk viszont az érdekeink mentén folytatott, szankciómentes szabad üzletelés és Édes Anna merényletei között; s mindkét esetben sorsot választunk nem csak a magunk, de az orosz és belarusz nép számára is. Mindenkinek több pénzt, vagy a hátunkba késeket?

Magára valamit is adó reálpolitikus számára nem nagy dilemma ez.

Remélem, még nem üldözték el Brüsszelből az összeset.

Nyitókép: YouTube – Guardian News