Az Orbán-rezsim biztos helyre nyúl, honnan lehet tanulni, ha a kultúra gyarmatosításáról van szó

„Némi lemaradása van a magyar kormánynak a propagandafilm gyártása terén, bár be kell látni, választási évben nagyon igyekszik. (Nem, nem írom le a mozi címét, akárhonnan is jön ez a trágárság, akár az orbáni, akár a Gyurcsány világból. Hogy lehet ezzel teleplakátolni köztereket?) Az Orbán rezsim rosszul vesz át mintákat, de biztos helyre nyúl, honnan lehet tanulni, átvenni ha a kultúra gyarmatosításáról van szó.

És mielőtt a magyar autokrácia propagandafilmjét (filmjeit?), propagandamintáit piszkálnánk, gondoljuk végig, mi folyik itt kultúrpolitika terén. Az őskorban, amikor Wass Albert, Nyirő meg Tormay Cécile brandesítésére irányult az igyekezet, akkor csak az volt a kérdés, lesz-e a »nemzeti oldalnak«, a »polgári oldalnak« saját írója, saját színháza, saját ellenvilága (eleinte polgári, aztán egyre nyíltabban nyilas, egyenes arányban a kormány széljobbra tolódásával).

Mára a helyzet megváltozott. Már nem saját ellenvilágot, hanem kizárólagos saját kulturális feudumot akar a kormány. Kiszorítani minden alkotót, akit nem tud a saját térfelén. És nem arra van szüksége Orbán Viktornak, hogy gomblyukába tűzze Parti Nagy Lajost (hamár). Nem, nem ilyen kicsinyes bosszú hajtja a masinériát. (A kicsinyes bosszúknak is meg van a maga tere, de az nem a nagy nyilvánosság előtt zajlik, magyar író, színész, költő, festő stb. szép csendben hal éhen, fullad meg a szakmai térvesztéstől.)

A tét az, hogy ez az autokrácia hogyan tudja eladni magát, szalonképessé tenni, vagy legalábbis elérni, hogy kulturálisan megtűrjék ott, ahol politikai szinten már leszarta a kalapács nyelét. És erre Wass Albert és Tormay Cécile nem alkalmas. Ehhez minőségi, világszínvonalú, a magyar politikával valamilyen szinten, bár szőrmentén összeegyeztethető kulturális teljesítményre, profi kulturális diplomáciára van szükség. Ezért történik a bekebelezés, a propaganda felfrissítése.

Kifelé és befelé is beszél a kormány. Belföldön kulturális eszközökkel próbálja mozgósítani azokat, akiket már sem az óriásplakátokkal, sem a kiherélt államivá szégyenített közmédiával nem tud elérni. Külföldön pedig keresi az emberarcú Orbán rezsim piros szőnyegre való nagyköveteit.

Ezt így csinálja az autokrata Narendra Modi, aki a hihetetlen kapacitásokkal rendelkező indiai filmgyártásra teszi rá a kezét módszeresen, az úgynevezett (sokszoros idézőjel) Boollywoodra. És ezt csinálja Erdogan is, akinek regnálása alatt felfutott a török tévé- és mozifilmipar, nem mellesleg ezek a filmek az oszmán birodalmi lázálmainak a közvetítői, az új török polgárság világának a kivetítői.

A mai Washington Postban olvasható egy nagyon fontos cikke Rana Ayyubnak arról, hogy folyik az amúgy is agyongyötört muszlim közösség ellen izgatás egy tömegek által nézett új filmmel,a Sooryavanshival. Boollywood legnagyobb sztárjai játszanak benne. Karan Johar a producere, az a Johar aki Nevem Khán címmel filmet rendezett még 2010-ben az Amerikában megbélyegzett indiai származású muszlimok védelmében. Fordult a kocka, jött a Modi rendszer, a Modi rendszerrel a filmtámogatások, díjak, ösztöndíjak, és ma már Johar filmjében azt követhetik mindenre elszánt hindu nézők milliói, hogyan hagyják lemészárolni muszlim terroristák saját hindu feleségüket is. Mi másra is lenne szüksége a nacionalizmusra, vallási megkülönböztetésre épített autokráciának: kijönnek a moziból és már kezdődhet is a lincselés. Kezdődik is.

Nyilván nem Orbán találta ki ezt az elit- és populáris kultúrát egyaránt bekebelező hatalmi gépezetet. Nem Erdogan. Még csak nem is Modi. Leni Riefenstahl és megbízója tette igen magasra a propaganda lécet csodálatos és gyilkos képsoraival. Messze vannak ettől a kulturális hadviseléstől a mai vezérek, de igen iparkodnak.”