Másfél évtized lidérce

„A lidércről azt tartja a néprajz, hogy a magyar mitológia démona, amely igen elterjedt a néphagyományban. Többféleképpen hívhatják – lúdvérc, lederc, lidröc –, de a népi folklór egységes abbéli véleményében, hogy gonosz természete miatt minél hamarabb meg kell szabadulni tőle. A mi közös, másfél évtizedes lidércünkkel, ha lehet, még inkább ugyanez a helyzet. Azt hiszem, a legjobb, ha nagyjából változatlanul közzéteszem feljegyzéseimet, amiket nem sokkal a lidérces alapélmény után készítettem. Aminek tizenöt éve immár.

Délelőtt telefon. Hornyik Miklós barátom hív – a Parlament mellett, az Akadémia utcában lakik, döbbenten újságolja: nem engedik ki a házból a rendőrök. Koránkelő lévén, még hajnaltájban látta, hatalmas svábbogárrajokhoz hasonlóan hogyan húznak rajokban a Kossuth tér felé az egyenruhások, azután bezavarnak mindenkit, aki a környező házakból kiment volna nézni, miként verik szét a téren táborozókat. A környék teljesen megszállva.

Számomra így kezdődött az a nap.

Már jó hónapja vibráló feszültség a levegőben. Pár nappal a tévéostrom után a Nádor utcában ballagunk, a társaságomban lévő hölgy spontán csodálkozással mondja a tévészékház mögött sereglő rendőrök láttán: »Úristen, mennyien vannak!” Az egyik fickó a gyűlölettől vicsorogva szisze­gi felénk: »Sose fogyunk el...!« A döbbenettől szólni is elfelejtünk.

Kora délután. A Deák téren sokadalom, feltűnik a később nevezetes­sé lett korabeli harckocsi és a hatal­mas »Szabadság« felirat fehér betűi. Az úttesten emberáradat, a Corvin közi ünnepségről jönnek. Rengeteg zászló, rengeteg fiatal, integetnek, felszabadultság, öröm mindenfelé. Megyünk a Fidesz-gyűlésre az Astoriához. A nyil­vános vécé előtti kis szigetig jutunk, tovább egy lépést sem, percről percre nő a tömeg. Hátrapillantok, a Madách tér jellegzetes házsora felé: nem lehet az emberfolyam végét látni.”