Hruscsov nem volt olyan intelligens, mint Kádár

„Mennyire volt általános a Szovjetunióban az az álláspont, hogy emberek évekkel a halála után is vakon hittek Sztálinban?

A hit nagyon fontos az embernek, és ez egyeseknél fanatizmussal párosult, úgy hittek Sztálinban, Trockijban, Che Guevarában vagy másban. A desztalinizáció egy egész generáció drámai eseménye volt Oroszországban, és sokan, akik túlélték a háborút, ezt tragédiaként, egyfajta spirituális katasztrófaként élték meg. Rengeteg levelet olvastam a korból, nem is feltétlenül kommunistáktól, akik gyűlölték azt, ahogy tönkreteszik a Sztálinról kialakult képet.

Érdekes ehhez képest, hogy Kínában nem tagadták meg Mao Ce-tungot a mai napig, pedig azóta teljesen átalakult a társadalom, és ez egy sokkal kifinomultabb módja egy nagy ország vezetésének: külsőleg megtartani a formát, de közben jelentősen változtatni a dolgokon. Ha már itt tartunk, úgy vélem, az önök országában Kádár János a legokosabb politikusok közé tartozott, és csináltam is egy dokumentumfilmet arról, milyen ügyesen manipulálta az olyan régi vágású nagyvadakat, mint Hruscsov és Andropov. Megtartotta ugyan a régi szlogeneket, de valójában sokkal szabadabb országot teremtett. Sajnos, Hruscsov nem volt képes ugyanerre, mert egyszerűen nem volt olyan intelligens, mint amilyen Kádár volt, legalábbis szerintem.

Mit gondol, mekkora szerepe volt a Kedves elvtársak! történelmi és megjelenítési hitelességében annak, hogy ön ténylegesen élt is a Szovjetunióban?

Nem gondolom, hogy szükséges személyesen átélni azt, amiről forgatunk, hiszen az előző filmemet Michelangelóról és az olasz reneszánszról csináltam, és olasz történészek dicsérték, hogy mennyire valós lett. Nyilván nem hátrány, ha az illető ismeri, amiről forgatni szeretne, de a legfontosabb az, hogy merüljön el az adott korban, próbálja megérteni a pszichéjét az akkor élt embereknek, érezze a korszak illatát. Hiába költöttek milliókat A nagy Gatsby vagy a Moulin Rouge díszleteire és jelmezeire, ha attól még belülről felszínesek maradtak. Amikor a Kedves elvtársak!-at befejeztem, azt éreztem, ez a film más egyebek mellett elsősorban a félelemről szól, ami átszőtte a társadalmunkat.

Nem a sztálinista félelemről, amikor mindenki rettegett, hogy egyik éjjel elviszik és örökre eltűnik, hanem arról a félelemről, amit én is éreztem akkoriban, és pontosan tudtam, mik azok a dolgok, amikről nem szabad beszélnem. Emlékszem, egyszer egy filmrendezőknek tartott pártbizottsági fejtágítón odasúgtam Tarkovszkijnak, vajon mi lenne, ha kimennék a pódiumra, és azt mondanám, kedves elvtársak, én hiszek a kommunizmus ideológiájában, de komoly kétségeim vannak, hogy a pártnak joga van irányelveket adni a művészeknek, mire azt mondta: elmegyógyintézetbe vinnének. Csak azért, mert kétségeim voltak! Így működött a félelem, és egész biztosan így volt ez Magyarországon is.”