Közös alapot jelenthet a kiemelkedő magyar sikerek nyomán felfakadó nemzeti önérzet és jogos büszkeség. Csipes Tamara, Szilágyi Áron (interjúnk itt), a Lőrincz fivérek vagy a magyar vízipólósok világraszóló eredményeinek örülni nem az olimpia fetisizálását jelenti, és nem is az élsport abszolutizálásáról szól. Hanem arról, hogy hazánk lányainak és fiainak teljesítményére büszkék lehetünk magyarként, és az ő kitartásuk példaként állítható az új nemzedék elé. És legyen már az is a közmegegyezés része, hogy az elmúlt harminc év legjobb fociválogatottjának tiszta szívből örülhessünk. Különösen amiatt, mert a magyar néplélek a futballal együtt rezdül, elég a 2016-os és 2021-es Eb nemzetegyesítő hatásaira gondolni.
Ha már nemzet és egység:
közös és természetes érdekünkké kellene forrnia a külhoni magyarság támogatásának.
A húszmillió román munkavállaló rémképe szerencsére a múlt ködébe oszlott, de tennivaló a jelenben is akad. A felvidéki magyar oktatás alattomos felőrlése, a kárpátaljai magyarság folyamatos vegzálása, az erdélyi magyar orvosegyetem ügye vagy a Vajdaság kiüresedő falvai a mi gondunk, terhünk felelősségünk is. Amíg olcsó politikai játszmák kereszttüzében áll a határon túli magyarok sorsa, addig nincs nemzeti konszenzus.
Közösnek kellene lennünk a család mint évezredes életközösség támogatásában is. Abban, hogy gyarapodásunk, megerősödésünk és hosszabb távon Kárpát-medencei megmaradásunk fundamentuma a család. Az individualizmus médiából sugárzott kultúrájával szemben továbbra is közösségi lények vagyunk, a nemzet, a lakóközösségünk, a családunk határoz meg minket, és ezeknek a fogódzónak, a kereteknek a megőrzése közös feladatunk.