Politika a pályán

„Beengedjük-e a politikát a sportba, megjelenhetnek-e politikai üzenetek a pályán, a sportközvetítésekben, politizáljon-e maga a sportoló? A kérdésfelvetés persze álnaiv, hiszen a politika akarva-akaratlanul mindenütt jelen van, a sport sem helyezheti kívül magát a hatalmi játszmák, ideológiai harcok erőterén. Kétségkívül a Harmadik Birodalom erőfitogtatása volt az 1936-os berlini olimpia, amelyen még a külföldiek nagy része (a magyarok persze nem) is náci karlendítéssel köszöntötte a Führert. A hidegháború fontos terepe lett a sport, amint a Szovjetunió is színre lépett az ötvenes években és bejelentkezett a világ vezető sporthatalmának pozíciójára, hogy aztán a moszkvai olimpiát, amelyen a Szovjetunió ebben a szerepben kiteljesedhetett volna, ugyancsak politikai okokból bojkottálja a vetélytárs Egyesült Államok és a fél világ. Más kérdés, hogy a hidegháborút – indirekt eszközökkel – addigra már gyakorlatilag megnyerte a Nyugat, legkésőbb akkor, amikor minden menő keleti sportoló, a szovjeteket is beleértve, Adidas cipőben és nyugati sportfelszerelésben versenyezve próbálta képviselni a szocializmus felsőbbrendűségét…

Ha úgy közelítünk, hogy a sportolóknál nincs jobb, hatékonyabb nagykövete, »reklámfelülete« egy-egy nemzetnek, ügynek, eszmének, akkor könnyen megértjük, hogy miért volt roppant jelentősége az afroamerikai atléta, Jesse Owens olimpiai győzelmeinek a fajvédő Németországban, az utóbb az évszázad legjobb sportolójának megválasztott Muhammad Ali döntésének, amellyel megtagadta a behívóparancsot az amerikai hadseregbe, a kommunista Magyarországot elhagyó Puskás Ferenc világsikereinek a spanyol emigrációban, a koszovói menekültként Svájcban felnövő Lorik Cana »hazatérésének« az albán futballválogatottba. De nyilván hasonlóan szimbolikus és jelentős küldetés Megan Rapinoe-é, a világ- és olimpiai bajnok amerikai női futballválogatott kapitányáé is, aki számos melegszervezet szószólója, s aki már a legutóbbi vb közben kijelentette, hogy ha megnyerik a tornát, és a szokások szerint meghívja őket az elnök, ő nem fog elmenni a »kib…ott« Fehér Házba Donald Trumphoz. Végül az egész csapat bojkottálta az elnököt, aligha mert volna bárki szembemenni a Time által a száz legbefolyásosabb amerikai közé, a Sports Illustrated által az év sportemberének megválasztott, világcégek sora által szponzorált Rapinoe progresszív és trendi elveivel, amelyeket akkor is büszkén hangoztatott, amikor a FIFA-tól vette át az Év női játékosa címet a milánói Scalában két éve.

És el is érkeztünk a problémához, amiről a téma kapcsán muszáj beszélnünk: a kettős mércéhez. A nemzetközi sportszervezetek ugyanis, amelyek korábban rájöttek, hogy egy-egy területi konfliktus, vallási vita esetén s általában a politikai csatákban lehetetlen igazságot tenni, ezért nem engedhető a pályákra semmilyen véleménynyilvánítás, most egyre gyakrabban hódolnak be a fősodratú liberális média agresszív követeléseinek, s tesznek nehezen magyarázható, egyedi kivételeket. Nem állítom, hogy tökéletes, sőt jó megoldás volt a zéró tolerancia elve, amely minden politikai üzenetet száműzött például a FIFA és az UEFA, majd a tagországok által rendezett meccsekről, hiszen túlságosan is steril, érzéketlen miliőt teremtett, amelyben lassan már egy keresztvetés is üldözendő demonstráció lett. De éppen a sport nemzetközisége, kultúrákon átívelő jellege miatt kellett beletörődnünk a teljes tiltásba, hiszen amit az egyik fél jogosnak, helyesnek vél, azt provokációnak, támadásnak veheti a másik. Elfogadtuk, hogy a pályákon semmilyen politikai üzenetnek nincs helye. Ezért döbbenetes, hogy az UEFA, amely máskor azt is megszabja, hogy hány négyzetcentiméter lehet a mezszám a dresszeken, végtelenül cinikus módon hozzájárult például ahhoz, hogy az ukrán válogatott viselhesse a most zajló Eb-re gyártott mezét, amelynek elején nagyban, jól láthatóan feltűnik Ukrajna sziluettje, a vitatott hovatartozású Krím félszigettel együtt.”