Mi lettünk a régi németek

„Ismét bizonyságot nyert az a több évtizedes tapasztalaton nyugvó elmélet, hogy a sport, azon belül is a labdarúgás leképezi az adott társadalom mentális állapotát. Arról a mélyebben gyökerező morális, lélektani állapotról beszélünk, ami nem az anyagi jóléttől, az életszínvonaltól, de még csak nem is a társadalmi-hatalmi berendezkedés formájától függ. Mindegy, hogy virágzó demokráciában vagy diktatúrában élünk, a kérdés mindig az, hogy a közösség mélyebb szövetei, az egyének öntudata, valamint a nemzeti szolidaritás milyen állapotban van.

A német és a magyar történelemben sok a párhuzamosság, geopolitikai közelségünk miatt több mint ezer éve közös a sorsunk. A második világháború romjaiból emberfeletti munkával építette újjá az országot mindkét nemzet. Nekünk a szocializmus építése jutott osztályrészül, míg Németország nyugati kétharmadát a gazdasági csoda hihetetlen tempóban repítette Európa élére másfél évtized alatt. A nyugati világ, elsősorban az Egyesült Államok pénzügyi segítsége mellett ez a hatalmas eredmény a német szorgalom és tehetség diadala volt. A háborút elvesztették, de a békét megnyerték, ami nyilvánvalóan visszaadott valamennyit a porba tiport nemzeti büszkeségükből. (...)

A futball mindig tükrözi a társadalom mentális állapotát. Azért érdemes ezt az igazságot ismét leszögezni, mert a szerdai német–magyar mérkőzésen markánsan megmutatkozott a két csapat közötti különbség. A futballtudás tekintetében a legnagyobb nemzeti büszkeségünk és elfogultságunk mellett is el kell ismernünk, hogy jobbak a német játékosok, bár hozzátehetjük: nem minden poszton, és nem is akkora már a különbség, mint volt akár négy-öt évvel ezelőtt. Ugyanakkor a hozzáállást nézve magasan a németek fölé nőttek a magyar focisták. Amikor a német játékosok arcát közelről mutatta a kamera, vagy a pályán nagyon fontos testbeszédüket figyelve azt láthattuk, hogy hiányzik a mindenáron győzni akarás, a tűz és az önbizalom, amivel régebben mindenkit maguk mögé utasítottak.”