Ahol nem lehet kompromisszum

„A politikai valóság gyakori torzulása miatt nem vitathatóan szükségszerű az egyébként ellentmondásos kompromisszumok jelenléte kormányzati döntéseket megelőzően. Általában is igaz, hogy a politika – főként az oly ritkán megtapasztalt béke éveiben – törekszik a kompromisszumok mentén elérni stratégiai és taktikai céljait. Teszi ezt a könnyebb ellenállást feltételező megoldás érdekében. A hatalom megszerzése vagy megtartása okán jelentkező kényszer szinte keresi az egyensúlyt a különbözőségek között.

De mi a helyzet történelmi kihívások idején? Amikor nem rövid, még csak nem is középtávon kell látni és láttatni a politika irányultságát. Mert ha Magyarországot nézzük, elénk tárul a formális és a tartalmi ellentmondásra épült pártstruktúrák együttese. Az úgynevezett magyar baloldali politikai erőtér különbözőnek tűnő koalíciós partnerek együttesét láttatja, miközben kézzelfogható eltérés nincs a közös platformon állók között.

Létezik bármiféle ideológiai különbség az MSZP, a DK, a Momentum, a Párbeszéd, az LMP vagy a szövetségesükké vált Jobbik között? Az elmúlt harminc évben nem mutatható ki markáns különbség, bármilyen név alatt szerepeljenek is.

Ezért volt képes közösen kormányozni az MSZP és az SZDSZ, holott meghirdetett elveikben – melyeket a közvéleménynek kommunikáltak – ellenségeknek kellett volna lenniük a mindennapi politikai vetélkedésben. Miként a mai balliberális koalíció sem nehezen összetákolt valami, ahogy sugallják jól felépített nyilatkozatokban. Legfeljebb személyes acsarkodások jelentenek némi ellentétet, de mindez csupán alkalmatlanságukat bizonyító szereplők monológja, nem pedig artikulálható politikai különbözőség.

Mielőtt a felháborodás hulláma elsodorna, sietek hangsúlyozni, hogy az ellenzéki szövetségben felbukkanó koalíciós partnerük, a Jobbik nem kakukktojás a kompániá­ban. A Csurka István vezette MIÉP, amely egyértelmű jobboldali eszmeiséget képviselt, sosem lett volna szövetségese egy liberális tömörülésnek. Nem azért, mert szélsőjobboldali, pláne fasiszta párt lett volna, hanem mert az azt meghatározó »csurkizmus« a kompromisszumot el nem fogadó magyarok eszmerendszere volt. A magyarság történelméből olyanokat tekintett példaképeinek, akik leszármazottai ma is itt élnek, ahogy mindig is itt éltek közöttünk. Akik észrevétlenül, de ha kellett, nyíltan kiállva képviseltek valamiféle megtartó erővel bíró »ősiséget«. A kompromisszumnélküliség leginkább a művészetek világában, esetleg a tudomány területén létezik, de a politika nem az élettere. Nem arról van szó, hogy az eszmeiségnek ne lenne helye a hatalmat gyakorlók köré­ben, ahogy helye lenne a történelmi mércével mért gerincességnek is.”