A leszbikus szerelem követői azonban nemcsak egyesülnek, hanem össze is tartanak

„Egy kis ízelítő abból a világból, amit a tradicionalista jobboldal idealizál és visszasír, elátkozván az ezzel leszámoló puritán és nacionalista jakobinusokat, mint balosokat

»A rokokó örömét leli a kétneműségben. (...) Az álruhát viselő alakok szinte lélegzetelállító átalakulást élnek át, amikor hosszabb időre kilépnek saját énjükből, hogy önmagukon éljék ki és éljék át a másik nem mibenlétét. (...)

Bármelyik társadalmi osztályban alig akad olyan anya, aki hajlandó szoptatni gyermekét, ellátni a csecsemőt, vagy gondoskodni róla. (...) Nem csak az volt általános, hogy tudomást sem vettek saját húsukból-vérükből való gyermekeikről, de nonkonform viselkedésével még feltűnést is keltett, ha valaki mégis szívén viselte utódai sorsát. A gyermeküket szoptató társaságbeli nőket kinevetik és kigúnyolják. (...)

A leszbikus szerelem követői azonban nemcsak egyesülnek, hanem össze is tartanak. Bizonyíték erre az Anandrinok elnevezésű leszbikus szövetség, ama számtalan klub egyike, melyeket a legkülönfélébb szexuális vágyak kielégítésére alapítottak. Az Aphroditék nevű rend mindenfajta heteroszexuális szerelem korlátlan kiélését támogatja, a Medúza-hívek nemesurak és - hölgyek szükségleteiről gondoskodnak. A hírhedt „A bűn barátainak társaságában” a kéjvágyó látogatók kisfiúkkal és kislányokkal szórakoznak, és ha arra van kedvük, válogatott állatok háreme is rendelkezésükre áll...«

(Micaela von Marcard: A rokokó, avagy kísérlet az emberi szíven)”