A következő EP-választásig választ kell találni a Le Pen-, az AfD- és az orosz kérdésre, hogy minden akadály elhárulhasson az európai jobboldal tetterős egységgé kovácsolódása elől.
Budapesten járt Olaszország legnépszerűbb pártjának vezetője, Matteo Salvini (csütörtökön megjelenő print lapunkban jön a vele készült interjúnk), illetve Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök.
A sajtótájékoztatón sűrű volt a levegő a baráti, értékalapú, megfontolt egyetértéstől, és a megannyi közös pont mellett a néhány külpolitikai buktató – Le Pen, AfD, oroszok – elsimíthatónak látszik. Ráadásul soha nem volt még ilyen kedvező a külügyi széljárás egy csapat okos jobbosnak: az Európai Unió külügyi csapatának kritikán aluli teljesítménye széles közvélemény előtt törte meg a baloldal és az elmarxosított jobbközép szakértelem-hegemóniáját. Miközben Josep Borrellékkel Szergej Lavrov orosz külügyminisztertől a vakcinafiaskóig mosták fel a padlót, tökéletes semmittevésük ellenére még növelniük is sikerült a feszültséget Európa legjelentősebb aktív geopolitikai konfliktusa, a kelet-ukrán polgárháború kapcsán.
Az ukrán helyzet ugyanis fokozódik: Oroszország csapatokat von össze az ukrán határ környékén, és – ha Ruszlan Homcsak ukrán vezérkari főnök értesülései helytállók – az oroszok hamarosan csaknem megduplázhatják katonai jelenlétüket a Krím-félszigeten. Mindez akkor történik, amikor az Európai Unió némi mutatóujj-lóbáláson kívül gyakorlatilag évek óta semmit nem tesz az ukrán helyzet ügyében.
mert a külső körülmények romlását – így például a Joe Biden elmeállapotából kifolyólag a szakadék felé nyargaló amerikai-orosz viszonyt – önmagában semmittevésel nem lehet kiküszöbölni. A döglött külpolitika fegyver általi többlethalálozáshoz vezet.
És bizony, itt jönnek a képbe azok az Oroszországgal kapcsolatban is józan álláspontot képviselő jobboldali pragmatikusok, akik nem akkor kezdik fennhangon védeni Ukrajna területi szuverenitását, amikor nevezett területi szuverenitás hetedik éve nem létezik, várván, hogy az varázsigére visszatérjen. Itt jön a képbe a polgári jobboldalra oly jellemző pragmatizmus: most van az az időszak, amikor egyszerre lehet a nyomás alatt álló Ukrajnát civilizált viselkedésre kényszeríteni, egyszersmind gátat szabni Oroszország agressziójának.
Az Európai Unió nem a vele semmiféle szövetségben nem álló Ukrajna területi szuverenitásáért, az ukránok össznemzeti kisebbségi érzetének simogatásáért vagy az oroszok kordában tartásáért felelős, hanem azokért a két lábbal tiport uniós nemzeti kisebbségekért – magyarokért, bolgárokért, románokért –, akik történelmi okokból Ukrajnában rekedtek. Az Európai Unió ezért kétféle politikát is követhet: vagya jelenleginél hathatósabb segítséget nyújthat Ukrajnának a NATO-csatlakozásban, amely Oroszország számára elrettentő erővel hat, kőkemény kisebbségvédelmi, gazdaságpolitikai és jogállami feltételekért cserébe – vagy demonstrálhat némi jóhiszeműséget az oroszok, illetve a nemzeti önrendelkezés felé azáltal, hogy mediál a két fél között egy tiszta, puskapormentes és igazságos krími népszavazásról, kinyilvánítva, hogy az alig hetven éve Ukrajnához tartozó krímieknek igenis van joguk eldönteni, melyik országhoz tartozzanak. Akkor is van joguk ehhez, ha a választásuk jó eséllyel nem az Ukrajnának becézett ön- és közveszélyes csődtömegre esne.
Ukrajna ügyében a doktriner és semmitérő külpolitikát felválthatná egy pragmatikus gondolkodás, amely egy szimpátiára is alig érdemes szomszéd helyett az Európai Unió érdekeit nézi –
nem pedig ahhoz, hogy az oroszul beszélő krímieknek honnan van az útlevelük.
És Ukrajna csak egy kérdés a külpolitika ezer izgalmas témája közül, amelyben egy józan, pragmatikusan gondolkodó új jobboldal erősebbnek, okosabbnak és hatékonyabbnak mutathatja magát, mint a regnáló balos európai establishment. Ha az új európai jobboldal feltalálja a külpolitikai spanyolviaszt, nyugdíjba küldheti a mostani EU-s establishmentet. Legyen az magyar-lengyel-olasz találkozó a startlövés pragmatikus jobboldaliak szövetségében!
Márpedig vannak arra utaló jelek, hogy a spanyolviasz egyes részei bizony fel vannak találva. Magyarország rendkívül sikeres oltási programját, amely a gazdaság mindenki másénál korábbi újranyitásához, a sikeres visszakapaszkodáshoz és az Unió több gazdaságának jobbról történő kielőzéséhez vezet majd, az orosz és a kínai vakcina hozta el; és ha az AfD-n vagy a Legán múlna, Németországban és Olaszországban épp ugyanez zajlana. A Szputnyik és a Sinopharm a különbség egy akadozó és egy olajozott oltási program között – de Szputnyikot és Sinopharmot szerezni csak pragmatikus külpolitikával lehet, olyannal, amely eleve partneri viszonyt ápol a Kelet nagyhatalmaival, baj esetén pedig nem fél több lábon állni. Egy ruszo- és sinofób ideologikus külpolitikusnak soha nem jutna eszébe elismerni az orosz vagy a kínai orvoskutatás csúcstermékeit – miközben attól, hogy Brüsszelben eltartják tőle a kisujjukat, az orosz és a kínai technológia sem fejletlenebb, sem népszerűtlenebb nem lesz, de
Három építőkocka hiányzik ma ahhoz, hogy a pragmatikus jobboldal összefogjon: hitelt érdemlően, tartalmilag és személyügyileg is „néppártosodnia” kell Marine Le Pen Nemzeti Gyűlésének, felmarkolva a magukat elárvultnak érző francia szavazókat, de elengedve a proletár szélsőjobb kezét; emellett szalonképes, keresztény alapokon álló, populizmus helyett pragmatizmust alkalmazó erővé kell válnia a német AfD-nek; és kompromisszumot kell találni a magyarok és a lengyelek Oroszország-politikája között.
Németországban szeptemberben Bundestag-választások lesznek. A 2021-es kampány kitűnő lehetőség az AfD-nek arra, hogy megtalálja végre önmagát, megtisztuljon, és oltásellenes hőzöngéssel vegyes elitellenes üzenetek helyett betöltse a CDU/CSU „bezöldülése” nyomán maradt vákuumot a német jobboldalon. Egy önazonos, valóban konzervatív, értelmiségi szemmel is vállalható, de főként: megkerülhetetlenül erős AfD-re van szükség ahhoz, hogy a „nagy integrátor” Angela Merkel távoztával magyar jobboldal elengedje a jelenleg elszürkült és elgyengülő CDU kezét.
Ami pedig az oroszokat illeti: egy koordinált olasz-magyar, esetleg csehekkel vagy osztrákokkal kiegészülő uniós Oroszország-politikai tengely kialakulásához 2023-ban Salvini-kormánynak kell alakulnia az olaszoknál. Négy fontos, erős ország egységes, pragmatikus, józan, megfontolt, de semmiképpen nem doktriner külpolitikájára van szükség ahhoz, hogy a lengyelek a maguk sajátságai mellett tudjanak majd a megfelelő időben mivel egyetérteni. Ha nem tesszük saját példánkon egyértelművé, hogy az Európai Unió közepén nincs értelme a differenciálatlan ideológia ruszofóbiának, egy oroszok által oly sokszor megtámadott nép bizalmára nem számíthatunk.
Csütörtökön néhány kocka már elvettetett – de a többit még össze kell rakni.
hogy minden akadály elhárulhasson az európai jobboldal tetterős egységgé kovácsolódása elől. Hát legózzon csak szorgalmasan Pragmatteo, Pragmateusz és a pragmagyarok – mert ha jól csinálják, 2024-től leválthatják a brüsszeli establishmentet, és építhetnek végre egy konzervatív, józan és pragmatikus Európai Uniót. Erre pedig mind a hazának, mind a világnak égető szüksége lenne.
Nyitókép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Telt ház várható a szegedi Pick Arénában.
A riporter szerint már az elképesztő, hogy a balos szervezet szerint jelenleg nincsen ennél fontosabb dolga az Európai Tanács elnökének.
Az Európai Néppárt elnöke szerint csak idő kérdése, hogy az Európai Unió felhasználja a pénzeszközöket Ukrajna támogatására.
A miniszterelnök rövid videós összefoglalót osztott meg az EU-csúcs legfontosabb pillanatairól.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
Andrij Szibiha ezt nem teszi zsebre.
Egy égő lakásból kellett kimenekíteni a hetvenes éveiben járó házaspárt és mozgássérült felnőtt gyermeküket.
Az orosz elnök újra együttműködést ajánl Európának, miközben az ukrajnai háború lezárásának feltételeiről beszélt.
