Ha a Herthához jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat

„Németországnak ugyanis a tolerancia, az elfogadás és az elismerés a jelenkori többségi kultúrája. Ez nem a német főáramú sajtó ideológiája, hanem a németeké. Nem mondom, hogy ehhez nyissunk meg idősorosan a vonatkozó érték- és attitűdkutatásokat, csak felesleges akadémiai pózba helyeznénk magunkat, de tény, hogy a média, az (állampolgári ismeretek) oktatás(a) és a sport világa is ennek edukációjában érdekelt. Másképpen, másoknak: akik most a kormánypárti nyilvánosságban a „cancel culture” kifejezést használják – hogy ráharaphatnak olvasóik erre a kifejezésre –, azok is megértik, ha egy általuk szeretett szlogennel világítjuk meg, hogy a Hertha BSC miért lépett úgy, ahogy: „Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat.”

Aztán Petry azon állítása, miszerint Gulácsi „helyében a futballra koncentrálnék, és nem fogalmaznék meg semmilyen álláspontot közéleti, társadalompolitikai kérdésekben”, mintha arról tenne tanúbizonyságot, hogy nem tudja, melyik sportközegben is dolgozik. Pedig pont ő tudhatja leginkább, hogy a német futballélet ismert és kevésbé ismert szereplői, a klubok, a játékosok milyen gyakran és mélységben szólalnak meg társadalmi ügyekben.

Nagyon is aktívak. Petry pontosan ismeri a német futballkörnyezetet, ahogyan a német labdarúgó-szövetség edukációs szemléletét is. Olyanról beszélné le tehát Gulácsit, ami a német sportvezetői átlag, kezdve azzal, hogy a klub, melynek a szolgálatában állt, maga csatlakozott a Sokszínűség Chartájához, amelynek fő célkitűzése a munka világának diszkriminációmentesítése.

Petry azzal is tisztában lehet, hogy Németországban mekkora erőfeszítést tesznek annak érdekében, hogy a (lelátói) szélsőségek visszaszoruljanak. Ennek jegyében sajnos – ahogyan itthon, úgy ott is – rendszeresen összemossák az ultrákat a huligánokkal (nem véletlen), és ahogyan általában a világ topligáiban, úgy ennek kezelésének egy sajátos módja ott is, hogy olyan drága szórakozássá teszik a futballmérkőzésre járást, hogy nemcsak a huligánok, hanem az alsó-középosztály is kiszorul abból. Ez ellen a német szurkolótáborok egyemberként lépnek fel, függetlenül attól, mennyire (mély)balosok vagy jobbosok.

Igazából nem értem Petryt, hiszen munkája közben nap mint nap láthatta, hogy az országot, amiben él, illetve annak futballkultúráját több mint tíz éve jelentősen változtatták meg Özil és labdarúgó társai, úgymint Malik Fathi, Mustafa Dogan vagy éppen Serdar Tasci. Nehéz lenne azt mondani, hogy ne adtak volna új játékstílust a Nationalelfnek, és nehéz lenne észrevenni azt is, milyen elismerően reagált erre a német többségi társadalom.”