Bréking: megérkezett a kritikai rasszelmélet Magyarországra is

Jó, nem is pontos a cím, nem most érkezett meg a kritikai rasszelmélet hazánkba, itt is akad olyan élcsapat, ami megpróbálja a legújabb őrületeket ráhúzni a magyar glóbusz valóságára.

Kende Ágnes is közéjük tartozik: ha valaki nem ismerné, ő az a CEU-s szociológus, aki

különös tekintettel a cigányok és magyarok viszonyrendszerére. Jelenleg a CEU Demokrácia Intézet kutatójaként és a Rosa Parks Alapítvány szakmai vezetőjeként dolgozik (utóbbi alapítvány ősszel közölt egy botrányos videót a magyar-cigány együttélés témájában, amiről Forgács István írt részletes kritikát lapunkban).

Kende rendszeres megszólalásaiból kiderül, hogy a legnagyobb problémát a bármifajta szegregációban látja, de problémásnak találja azt is, hogy a magyar középosztálybeli szülők a lehető legjobb oktatást akarják biztosítani a gyerekeiknek, illetve állítja, hogy a romaellenesség a legfőbb oka a roma gyerekek iskolai lemaradásának.

Miközben Kende súlyos kritikával illeti a romák által lakott térségek oktatási intézményeit, illetve a gyerekeiket ott iskolába járató, saját gyerekeiknek nyilvánvalóan a legjobbat akaró vidéki szülők magatartását; saját személyes hozzáállásáról így nyilatkozott korábban:

„Mi Budán, egy jó kerületben lakunk, hiába jártak a gyerekeim állami iskolába, teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem lesz cigány osztálytársuk. Ezt elfogadtam a valóság részeként, és nem vittem át őket csak azért egy másik iskolába, hogy megtapasztalják, milyen az, amikor vegyes az osztály összetétele. Önazonosnak kellett maradnom.”

E nyilatkozatát még megfejeli azzal, hogy elárulja: a fia azért az 50 órás közösségi szolgálatát egy cigánytelepen töltötte (ez igen szép dolog, igaz, kevéssé mérhető össze azzal, ha valaki egész iskolás korát vagy egész életét e körben kell, hogy leélje); és egyébként ő maga is jár a nyomortelepekre,

valamint: „mindig arra gondoltam, de jó, hogy háromszáz kilométert kell utaznom, és az M3-as autópályán van időm átállni”.

Na most, egy mai, jól képzett social justice warrior a fentieket olvasva azt kommentálná: „This is the whitest thing I've ever read” – ez a legfehérebb dolog, amit valaha olvasott –, mert Kende Ágnes csípőből hozza a bornírt, buborékban élő, anyáskodó/atyáskodó jóemberkedést, a fővárosból a vidékre, a civilizációból a vademberek közé kimerészkedő jótét lélek karakterét. Aki csak jót akar a buckalakóknak, még ha belegebednek is; meg különben is annyira cukik a kis Mauglik, hogy legszívesebben az összeset hazavinné – elszakítva akár a szüleiktől, környezetüktől is őket, hát mert meg kell zabálni őket, nem?

Ötcsillagos liberális kolonializmus ez, amitől joggal mehet föl minden józan emberben a pumpa –

És ez a jóasszony most a Szabad Európának adott nagyinterjújában nem tesz mást, minthogy gondolatról gondolatra átülteti a magyar-cigány együttélés világába a különböző megközelítésekben hol woke ideológiának, hol újmarxizmusnak, hol a kritikai elméletek új ágainak nevezett doktrínákat. Tudják, azt a gondolati komplexumot, ami alig egy évtized alatt meghódította és az elmúlt egy évben gyakorlatilag bekebelezte az amerikai nyilvánosságot, és ami végzetesen megmérgezte az amerikai társadalmi csoportok közötti kohéziót, bőrszín alapján kollektív áldozatokat (színesbőrűek) avagy kollektív rasszista bűnöseket (fehéreket) csinálva az amerikai nemzet tagjaiból.

Kende Ágnes ilyeneket nyilatkozik most:

„Arról van szó, hogy ez a fajta előítéletes gondolkodás, ez a fajta normakövetés, a fehér felsőbbrendűség értéke mindent áthat. Magyarul kicsit hülyén hangzik a white supremacy, mert a fehéret nem szoktuk ilyen értelemben magunkra vonatkoztatni, mégis ez áll legközelebb ahhoz, hogy meg lehessen érteni. Van egy ilyen normánk, amit kikezdhetetlennek érzünk, és minden intézmény ahhoz alkalmazkodik, úgy épül fel, hogy aki nem így viselkedik, azt valamilyen módon elítéli, megkülönbözteti. A média nyelvezetétől kezdve odáig, hogy felveszik-e azt az embert dolgozni, ha roma. Minden társadalmi intézményt áthat ez a fajta romaellenesség.”

És: „Az intézményi rasszizmus szerint nem az egyes tanárok, az egyes szülők rasszizmusa okozza azt, hogy a cigányok el lesznek különítve, hanem egy egész intézményhálózat teszi lehetővé. Amiben te szabadon tudsz mozogni, és mint optimalizáló szülő, a gyerekednek a legjobbat akarva, tulajdonképpen megerősíted a szegregációt.”

Kende az interjúban hosszan taglalja – ismétlem, egy az egyben az amerikai woke ideológia frázísait és gondolatmenetét átmásolva –, és egy durva, súlyos vádat megfogalmazva,

ahogy minden szülő is bűnös, aki saját gyerekének a legjobbat akarja, és így választ neki iskolát.

Sehol az egyéni felelősségvállalás, sehol az egyéni jó és rossz példák szerepe. Csak a kollektív bűnösség és a kollektív áldozatiság létezik; a rendszer a hibás, az egyén nem – főleg, ha adott bőrszíne vagy etnikuma van. 

Mindez semmi mást nem szolgál, csak a társadalmi kohézió rombolását, feszültségszítást a többségi társadalom és a kisebbségi csoportok között: visszatuszkolja a feltörni akaró és feltörni képes tehetségeket az áldozati szerepbe, és kollektív bűnössé nyilvánítja a többséget. Visszatérés ez a legrosszabb törzsi mentalitásokhoz, nem hogy a liberális demokrácia, a polgári társadalom, de még a nemzet és a stabil rendű államok előtti időkbe – hiszen egyébként ennek az ideológiának a logikája végső soron az államot és társadalmat alkotó pilléreit kezdi ki.

Amerika példáján látjuk, hova vezet ez az ideológia alig néhány év alatt.

E sorok írója a Mandiner Roma Példaképek-sorozatának ötletgazdája és szerkesztője: az évek során számos inspiráló személy történetét ismerhettem, ismerhettük meg, akik nem kértek az áldozati szerepből, legyőzték az akadályaikat, és végigjárták a maguk útját, hogy aztán cigányok és nem cigányok számára is példaképek legyenek.

A Kende Ágnes-félék ennek a folyamatnak, a cigányság és a többségi társadalom lassú, de biztos egymásra találásának, a jó példák és jó gyakorlatok elterjedésének, az organikus, jó irányú társadalmi integrációnak, végső soron a magyarországi társadalom fejlődésének a kerékkötői. Építés helyett dekonstruálnának, sebek gyógyítása helyett feszültséget szítanak fel, a valóság megértése helyett ideológiákat gyártanak az elefántcsonttornyaikban.

A Kende által importálni kívánt ideológia újra elidegenítené a cigányokat a nem cigányoktól, ahogy a többségi társadalom tagjai is felháborodva fogadnák – fogadják – a kollektív megbélyegzést, jogosan. Az eredmény: újabb társadami szétszakíttatás.

A kritikai rasszelmélet és egyáltalán, az újbalos, woke ideológiának bármifajta hazai térnyerése életveszélyes, társadalmunkat és közösségeinket romboló folyamat lenne.

Mindez ráadásul akkor, amikor még sok évtizednyi munka áll előttünk, hogy a múlt hibáit minden oldalról kijavítsuk, és az egyéni és közösségi bizalmat építve lépjünk előrébb egy normális jövő felé.