Utoljára gyerekkoromban, a II. világháborúban. Egy bunkerben húztuk meg magunkat az édesanyámmal, aki soha nem ismerte a félelmet. Ő olyan nyugalmat és melegséget adott nekem, mint egy kályha, így még az sem érdekelt, hogy mindeközben porrá bombázták a szép kis zuglói házunkat. Mindenünk odaveszett, miközben mi egy földbevájt gödörben bujkáltunk. Soha többé nem találtam meg a kedvenc plüss zsiráfomat.
Sokan hasonlítják a háborús éveket a mostani világjárványhoz. Mit gondol erről úgy, hogy mindkettőt átélte?
A háborúban láttam, hogy ki akar megölni, most viszont a gyilkos láthatatlan. Akkor az utcán hevertek a halottak, most a kórházakban. A Covid rejtőzködő, alattomos veszedelem, kiszámíthatatlanul vezethet halálhoz. Sötétségben nem félelem van, hanem sorspánik.
Hogy viseli a járványügyi korlátozásokat?
A bezártság mindannyiunk számára természetellenes állapot. Ráadásul, ha ki is megyünk az utcára, nem a saját arcunkat viseljük, hanem egy maszkot. Hiányzik a szabadság, hogy úgy járjak-keljek, ahogy csak akarok. Amikor koronavírustesztet készítettek nekem, már annak is megörültem, hogy végre elegánsan felöltözhetek. Bevallom, hogy odafelé az úton el is játszottam a gondolattal, hogy buliba megyek a lányommal. Ő vitt. De amikor letekerte az autó ablakát, megdöbbenve láttam, hogy a tesztelő marslakójelmezben van.