Or-bán, Rá-ko-si!

„Történelmi távlatba helyezve a Fidesz parlamenti évtizedeit, illetve Orbán Viktor pályáját, elkeserítően sok párhuzamot találunk a magyar demokrácia 1945 utáni történetével. A párhuzamosság nem a hivatalos pártideológiában érhető tetten, hanem a hatalomgyakorlás technikáiban, illetve magához a hatalomhoz viszonyulásban. A Fidesz nem kommunista párt – de úgy viselkedik. Rákosi Mátyás azzal érkezett meg Moszkvából 1945 elején, hogy átveszi a magyar kommunista mozgalmat, és felépíti a szovjet mintájú államot. Ehhez maga alá kellett gyűrnie a kommunista pártot, el kellett foglalnia az országgyűlést, és megragadnia a kormányhatalmat. A kivitelezés egymással párhuzamosan történt, hol az egyik, hol a másik pályán haladt gyorsabban, mesterien kihasználva minden kínálkozó alkalmat hatalmának növelésére.

A párton belül a legkülönfélébb eszközökkel növelte befolyását. A demokratikus pártközi kapcsolatokban gátlástalanul élt nemtelen, sportszerűtlen eszközökkel, például a szövetséges pártokba beépített vagy a tagjaik közül így-úgy behálózott kriptokommunisták segítségével. Miután – jórészt törvénytelen módszerek alkalmazásával – sikerült országgyűlési többségre szert tennie, új alkotmányt fogadtatott el, amelyben örök időkre biztosította pártjának a közhatalmat. Ennek birtokában pártjának szerezte meg az önkormányzatokat is, kiépítette a tanácsrendszert. A tanácsok a központi kormány- és pártakarat végrehajtói voltak, nem pedig a helyi közösség akaratának megvalósítói.

(...)

A történelem, mondhatjuk, megismételte önmagát. Orbán Viktor és szűk köre a Rákosiénál sokkal hosszabb idő alatt, de 2010-ben eljutott abba a helyzetbe, hogy felszámolhatta a magyar demokráciát. Meg is tette. Rendszere persze nem totális diktatúra, nem használ – nincs is rá szüksége – fizikai erőszakot. Ez nagy különbség, a két korszakot egy az egyben megfeleltetni egymásnak hiba volna, de a politikai módszerek, a lelki tényezők egyre hasonlóbbak.”