Életben maradunk, bebábozódunk

A Mandiner hetilap ünnepi számának Utolsó Figyelmeztetés rovatából

Ólomszürke, álmos téli reggel volt, különösebb nyüzsgés nélkül éledezett az Etele tér, amikor a felismerés ért.

A távolban a négyes metró futurisztikus toronyháza sejlett fel, ahonnan vezető nélkül indulnak a mélybe a robotmetrók,

Hátam mögött, a síneken túl hullámzó homlokzatú, áramvonalas irodaház épült, legnagyobb megelégedésére a kései kapitalizmus jól olajozott fogaskerekeit vezérlőknek. Szemben a tíz­emeletes panelekkel vetekedő magasságú legújabb plázán dolgoztak, amely majd a hétköznapjaikon és az egész életükön átsiető fogyasztóknak sózza el a legújabb évjáratú és legszemetebb minőségű cuccokat. Előttem a nemrég idáig kiépített 1-es villamos áramvonalas szerelvényei suhantak, hogy a külvárosok megfáradt népét, köztük a dizájnerdrogfüggő emberi roncsokat a lehető legkellemesebb, klimatizált körülmények között szállítsák oda meg vissza. A villamosok mögött az agglomerációból beérkező, szokásos reggeli egyórás dugójukon és vértolulásukon épp túleső középosztálybeli középkorúak araszoltak minden korábbinál nagyobb városi terepjárójukban, kellő vastagságú karosszériával elhatárolva magukat a nagyvárosi utcai valóságtól.

A köznépnek maradt a gyaloglás: magukba fordulva, sapkát és maszkot a szemig összehúzva, a közel merészkedőket gyanakodva kikerülve siettek, hogy egy biztonságos helyen végre letéphessék magukról azt az átkozott arctakarást. A legtöbben fél szemmel a telefonjukat bámulták: a legravaszabb algoritmusok terelték el őket a megélt jelen időből a hálózat csapdái és visszhangkamrái felé. Körbenéztem: rá sem lehetett ismerni az egykori kültelki Etele térre.

Új városközpont született, csak a Kelenföldi pályaudvar régi, odvas, bezárt állomásépülete állt ott egykor kínos, ma pedig valahogy mégiscsak megsajnált időkapszulaként a változások közepén – mindazok emlékeit is őrizve, akik valaha átutazóban áthaladtak kapuin. Az önéit is, kedves olvasó, meg az enyéimet is, persze.

Itt ért a felismerés, miközben egyszerre kavargott a feszültség és a nyugalom, a változás és az állandóság érzete a levegőben: most már tényleg elkezdődött a jövő.

alig ismerve rá a megváltozott városára, amikor megérkezik a nyolcvanas években elképzelt 2015-be – uh, már a Vissza a jövőbe is csak múlt idejű történet.

Megyünk bele a 21. század közepébe, már felnőttek az első 2000 után születettek; s már csak fakuló emlékképek és foszladozó kötelékek kapcsolnak minket az előző századhoz. A mostani világjárvány pedig korszakváltás, ami bele fog égni a mai nemzedékek emlékezetébe. Alapvető társas érintkezési formáink, civilizált létünk keretei estek szét, hogy kollektíve és egyénileg megússzuk a fertőzést. „Életben maradunk, bebábozódunk”, jut eszembe egy régi Kispál-dal sora.

De az egyéni tragédiák ellenére se felejtsük el: adjunk hálát, hogy nem egy ennél durvább világjárvány szabadult az emberiségre.

Michel Houellebecq francia író ritka nyomasztó remekműve az Egy sziget lehetősége, melyben a távoli jövő megfogyatkozott, klónozott emberisége biztonságos falak mögött, szedáltan, érzelmek nélkül éli az életét, s csak egyre ritkuló virtuális levelezésben tartja a kapcsolatot másokkal – miközben a falakon túl a klónozásból kimaradt, elvadult alemberhordák élnek félállati sorban.

Egyik rosszabb jövőkép, mint a másik. De ma, amikor négy fal közé szorulva a virtuális kapcsolattartásra rendezkedünk be barátainkkal, szeretteinkkel, s amikor a nyugati jólétünk falain túli világ farkastörvényeiről és anarchikus állapotairól hallunk nap mint nap, egyik houellebecq-i jövőkép sem olyan elképzelhetetlen már számunkra. És ez igen aggasztó.

Egy csalamádés hamburger egy jó sörrel, jó társaságban a koszvadt Kelenföldi pályaudvaron, útban az örök balatoni nyár felé, az pont jól is esne. Boldogabb új évet, kedves olvasók!