Migrációs robbanás a Kanári-szigeteken.
„Az elmúlt hónapokban a turizmusáról híres Kanári-szigetek az elhúzódó európai migrációs válság új színtere lett. A szigeteken 2019-hez viszonyítva idén eddig csaknem 700 %-kal nőtt a tengeri érkezések száma, és novemberre átlépte a 11 000 főt. Az illegális bevándorlók fele október és november folyamán érkezett – volt olyan hétvégre, hogy 2 200 fő lépett partra a területen.
Az új trendben szerepet játszik a migrációs útvonalak átrendeződése, az a jelenség, hogy a szubszaharai lakosok, ha tehetik, elkerülik a polgárháborús Líbiát. Ugyanakkor a koronavírus-válság erősítette a Maghreb-térségben működő határvédelmet, ami szintén a kevésbé őrzött útvonalak, az Atlanti-óceán felé tereli az útra kelőket. A COVID-19 miatt ráadásul Spanyolország nem tudja működtetni egyébként meglehetősen jól működő kitoloncolási rendszerét, ami miatt sokan már egy »új Leszboszt« vizionálnak, immáron az Atlanti-óceánon.
A 2015-ben kitört, egész Európát érintő migrációs válság előtt az egyik legnagyobb nyilvánosságot a 2006-os, úgynevezett Cayuco-válság kapta, melyet a Kanári-szigeteket elérő afrikai migránsok halászbárkáiról neveztek el. Ekkor még a nyugat-afrikai migrációs útvonal is hasonló jelentőséggel bírt, mint később a középső-mediterrán. A Cayuco-válság pull factorai, azaz ezen az útvonalon történő migrációt vonzó tényezők között a szakirodalom a spanyol gazdaság teljesítményét, a földrajzi közelséget, illetve a más útvonalakon megvalósult szigorúbb határellenőrzést sorolja fel. A migrációt gerjesztő tényezők, azaz push factorok között pedig az afrikai származási országok politikai instabilitását, a gazdasági lehetőségek szűkülését és túlhalászást említi (utóbbi következtében 30 ezer cayuco vált feleslegessé, amit embercsempészek vásároltak fel).
Ezek a tényezők a mai válságra is vonatkoztathatók. A 2019 áprilisában kitört harmadik líbiai polgárháború egyrészt még bizonytalanabbá tette a közép-mediterrán útvonal használatát és a líbiai boldogulást, és azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a külföldiek a fokozódó erőszak áldozatául esnek. Ráadásul Líbia a COVID-19 járvány egyik észak-afrikai gócpontjává vált, és a koronavírus-fertőzöttek száma novemberre meghaladta a 70 000 főt, ami szintén nem tette vonzó célponttá az országot. Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az IOM adatai szerint csökkent az országban tartózkodó külföldiek száma. Végül, de nem utolsó sorban a nemzet-közileg elismert líbiai kormány (GNA) által működtetett parti őrség a harcok ellenére komoly erőfeszítéseket tett az illegális migráció visszaszorítására, és csak ebben az évben november közepéig 11 000 főt akadályozott meg az európai átkelésben és toloncolt vissza a nyílt tengerről Észak-Afrikába. Ez ismét fontos rizikófaktort jelentett a migránsok számára, hiszen azzal fenyegetett, hogy fölöslegesen fizetnek ki jelentős összeget az embercsempészeknek az útra kelés előtt – a líbiai parti őrség nagy eséllyel visszatoloncolja őket.”
Az európai polgári kezdeményezés elindítói szerte a kontinensen mozgósítanak azért, hogy rászorítsák az EU vezetőit a migrációs politika radikális, európai érdekeket képviselő átalakítására.
Az unió migrációs politikáját Georg Menz-cel, az Old Dominion University professzorával és az MCC vendégkutatójával elemeztük.
Ami a Mediaworks-harcostársakkal történik, az szégyene a közösségünknek.
A svájci választók elutasították a Svájci Néppárt kezdeményezését, de a Migrációkutató Intézet vezető elemzője szerint a szoros eredmény azt mutatja: a bevándorlás továbbra is az ország egyik legfontosabb politikai törésvonala.
Erik Tegnér bűne az volt, hogy cikkében bemutatta, hogyan használják ki a kiskapukat a migránsok érdekében.
A Tisza Párt hívei csak úgy, mint Európa legtöbb pártjának legtöbb szavazója, kivételes felháborodással reagál bárkire, aki ezt a témát csak kicsit is bonyolultabban látja.
Nem könnyítem meg a dolgukat. Már csak azért sem, mert nem minden az, aminek első ránézésre látszik.
Milák megdöntötte egyéni legjobbját.
