Éljük meg a saját kultúránkat!

„A kormány által a kultúra különböző területeire kinevezett vagy felkért emberek a szakmai párbeszédig sem juthatnak el, eleve a személyük és hozzáértésük megkérdőjeleződik, ezért bármilyen lépést teszel, ellenállással találod szemben magad.

Nem is akarom elkötelezni magam ebben a szekértábor-logikában. Abból a klubból nem rúghatnak ki, ahová be sem akarok lépni. Pontosan tudom, mennyit érek. Prózaíróként az engem gyalázó írók többségénél akkor is jobb novellát írok, ha éjszaka felébresztenek, és nem adnak kávét meg cigit. Ezt pedig senki nem veheti el tőlem. Szóval megnézem, ki mondja, és legtöbbször csak legyintek, hogy ugorgyunk.

A mostani »kultúrzajos« térben a teljesítmény az egyetlen, ami számít. Úgy vélem, hogy a magaskultúra levált az adófizetőkről, elkezdett önlegitim módon működni, valamilyen szinten magára hagyta az olvasót. Az írók az íróknak írnak, és egymás vállát veregetik, ami drága mulatság adófizetői szemmel nézve. A popkultúrában hasonló tendencia figyelhető meg. Létezik egy szűk kör, amelynek jól megy a szekér, és tagjait még egy szűkebb réteg választja ki. Minél inkább egy szűk elit kezében van egy művészeti ágnak a döntési kompetenciája, az ítéletalkotási monopólium, annál gyengébb a magyar kultúra.

Én abban hiszek, hogy a magyar kultúra erejét éppen a sokszínűsége adja. Ezért szoktam azt mondani, hogy minden magyar alkotó, aki azt szeretné, hogy a művészetét száz év múlva is magyarul élvezzék, az az én szememben nemzeti. Függetlenül attól, hogy ezt billognak érzi-e.

A kulturális identitás erősítéséért vívott harcban az lehet partnerem, aki nemzeti kultúrában gondolkodik.
Azt gondolom, a kultúrharc fókusza nem itt van Magyarországon, és nem is jelen idejű. Tényleg az a kérdés, hogy száz év múlva milyen nyelven milyen kultúrát fogyasztunk a Kárpát-medencében.

Pont az ilyen kijelentéseidért kaptad a legnagyobb támadást, nehogy már Demeter Szilárd mondja meg, ki a magyar író.

Akinek nincsenek gondolatai, csak szavai, attól ne várj következetességet. A stilisztika nem logika. A balliberálisok értékalapúnak fazonírozzák az érdekalapú támadást, de retorikai bűvészmutatványokra én is képes vagyok, erről még diplomám is van. A változással óhatatlanul együtt jár, hogy bizonyos érdekeket sértesz, ez pedig konfliktushoz vezet. Amivel nem is lenne problémám, csakhogy én a produktív konfliktusokban vagyok érdekelt, abba beleállok, és generálom is, mert azt gondolom, hogy előrevisz. Hogy ki a magyar író, vagy ki nem, az egy jó vita, és nem mai keletű. Arany János kezdte a Kozmopolita költészet című versében az ezernyolcszázas évek második felében. Az elmúlt százötven-kétszáz év alatt erre nem tudtunk olyan választ adni, amely a kulturális identitás erősítését szolgálja. A következménye, hogy a magyar elit fejben másodikká vált. A liberális vagy balliberális elit a Nyugat iránt szolgalelkűséggel viseltetik, azokhoz a trendekhez próbál igazodni. A jobboldali elit meg a balliberális elitre figyel, mert évtizedek óta ők mondják meg, mi a teljesítmény.

Ezért én arra próbálom átfordítani azokat a szcénákat, amelyekben én érdekelt vagyok – az olvasáskultúra, könyvkultúra, irodalom és popkultúra –, hogy fejben elsőként kezdjünk el gondolkodni. Persze létezik más választásunk, hátra is dőlhetünk, mondhatjuk, hogy a világ megváltozott, az emberek nem olvasnak, a könnyűzene inkább tömegtermék, mehetünk a könnyebb ellenállás felé feltartott kézzel, csak ez a nemzeti kulturális identitás elvesztéséhez vezet.”