Egy nemzeti ünnep és egy nemzeti szégyen

„Mert erre aztán rajtunk kívül tényleg senki nem képes. Egyetlen nemzet sem fordul a saját nemzeti ünnepén saját maga ellen – rajtunk kívül. Hiszen a magyaroknak az a több mint kilencven százaléka, akinek már nincsenek személyes emlékei 1956. október 23-ról, nagyon is személyes, élő és fájó emlékeket hordozhat egy másik év másik napjáról, amely ugyanígy, ugyanehhez a forradalomhoz kötődik, ugyanúgy mindörökre: 2006. október 23-ról.

Az talán a legfájóbb, hogy minél távolabb kerülünk 2006 őszétől, annál nehezebb visszanézni az akkor történteket fényképeken, videón vagy a YouTube-on. Mert minél messzebb vagyunk attól a világtól, amelyben mindez megtörténhetett, annál jobban szégyelljük magunkat. És a legdühítőbb, hogy nem mások, hanem magunk miatt szégyenkezünk. Azok miatt, akik – állítólag – ugyanúgy magyarok voltak, és a rend, a biztonság megőrzése lett volna a feladatuk, és hogy biztosítsák a méltó megemlékezést. Bár akkor nemcsak azok váltak méltatlanná a nemzeti ünnephez, akik az utcákat sáskamód megszállva támadtak az ünneplőkre, hanem azok is, akik az utcára küldték őket.

Százunk közül kilencvenkilencen már akkor biztosra vették, hogy a vétkeseknek legfeljebb szemöldökráncolással súlyosított ejnye-bejnye lesz az osztályrésze. Igazuk lett. Pedig egy fegyveres testületben a létező legegyszerűbb egy vétkest kinyomozni. A dolgoknak forrásuk van: parancsnak hívják. És amíg ez a parancskiadótól eljut a parancsteljesítőig, pontosan rögzített nyomai vannak, ki mit tett, vagy ki mit mulasztott el. Parancsot adni és teljesíteni egyaránt felelősséggel, a közben vétett hiba pedig felelősségre vonással jár. Van-e valaki, aki ezzel ne lenne tisztában? Hiszen a rendőrkapitány felelős azért, milyen hatása lesz a parancsainak, beosztottjai felelősek azért, ami a parancsok nyomán történik, a »kisrendőrök« pedig felelősek azért, mit engedhetnek meg maguknak. Ha nem lehetnek biztosak abban, hogy büntetlenül megtehetik, ők bizony egy légyre sem fogják felemelni a kezüket.

Én jól emlékszem a nem is olyan régi október huszonharmadikákra – de a március tizenötödikékre is –, amikor olyan volt Budapest, mintha idegen világbeli rovarok szállták volna meg. Mert az ellenünk vezényelt rendőrökön minden idegen volt: az ízeltlábúakra emlékeztető páncéljuk, sisakjuk, még a színük és a szaguk sem volt megszokott. Aztán végre az arcukba néztem – és az bizony nem volt idegen. Magyar arcok voltak. Az őseik az enyémekkel együtt ott voltak Nándorfehérvárnál és Limanowánál, de ott voltak Mohácsnál vagy a Donnál is. A mieink voltak, de akkor mégis, megcsúfolva mindent, ami ehhez a szóhoz kötődik, valami titokzatos és gonosz erő ellenünk emelte a kezüket: ellenünk, az övéik ellen.

Bizony ők felemelték férfiakra és nőkre, öregekre és gyerekekre, tolókocsis rokkantra, középkorú házaspárra, az éppen arra járó vagy valamelyik kocsmában üldögélő hétköznapi emberekre. Olyanokra, akikről pontosan tudták, mert tudniuk kellett, hogy erre semmi okot nem adtak. Hiszen a kiképzésük során – éppen a saját érdekükben – alaposan beléjük sulykolták, hogy a rendőrségi törvény szerint mikor indokolt, mikor törvényes az erőszak és a kényszerítő eszközök alkalmazása.

Márpedig azon a napon elsöprő többségben a mit sem vétők váltak a törvénytelen erőszak áldozatául. Elismerem: voltak személyek és szituációk, ahol azért »rezgett a léc«, és talán néhány esetben valóban indokolt és törvényes lett volna az erőszak bevetése. Ám akkor sem így, minden differenciálás, mérlegelés és válogatás nélkül. Éppúgy válogatás nélkül, ahogy az ávósok lőttek az emberekre a Szabadság téren fél évszázaddal azelőtt. Mert 2006-ban a történelem valóban megismételte önmagát. Igen, valóban hatalmas különbségnek vehetjük, hogy emberhalál nem esett. Az 1956 óta eltelt fél évszázad legalább erre az egyre jó volt: olyan hatalom már nem állt a támadók mögött, amely felbátorította volna őket az ölésre.”