A másik az, hogy a demokrácia mint rendszer sem hoz létre automatikusan európai identitást. Nyilvánvaló persze, hogy a több száz éve demokráciában élő országok állampolgárai jobban megszokhatták Európa (pozitív) jelenlétét, hiszen a tengeri és a szárazföldi kereskedelem révén (hogy csak ezt említsem) gazdag kapcsolatok fejlődtek ki saját országuk és Európa más országai között. Ellenben a mi régiónk országai sokszor »önmagukba kuporodtak« – hogy a kiváló Joó Tibor egy szellemes kifejezését idézzem. Ez utóbbi attitűd felfokozza a nemzeti, ellenben roppant bonyodalmassá teszi az európai identitás kifejlődését.
A harmadik az, hogy egyáltalán van-e szükség egy olyan, kissé talán misztikus fogalomra a 21. században, mint az identitás. A téma nagyon megosztó. Sokan vannak, akik már magától a fogalomtól is irtóznak, mert számukra a (nemzeti) identitás a régmúltat és abban a nemzetek acsarkodását idézi fel. Mások egyenesen azt mondják, hogy a hagyományos nemzeti identitás helyett »alkotmányos patriotizmusra« van szükség. De persze vannak olyanok is, akik kizárólag a nemzeti vagy kizárólag az európai identitást ismerik el.
Számomra csak az biztos, hogy ha az európai identitás fontos érték, akkor az eddigieknél sokkal többet kell tenni annak kialakításáért, és nem a nemzeti identitás elsorvasztásával, hanem éppenséggel a két identitás kibékítésével.