Kibékülne az újraválasztott Trumppal Zuckerberg: még a pénztárcáját is kinyitotta
„Nagylelkű” ajánlatot tett a Meta-vezér.
Egy megindító kutyatörténet százszorta jobban inspirál, mint bármilyen leleplező sztori.
„Mélyszántás.
Hogy a többi kolléga miként van vele, nem tudom, magam szívesebben írok a jámbor mindennapok szelíd folyásáról, mint a vicsorgó politikáról, az egymásnak feszülő nagyvilág acsarkodásairól. Egy megindító kutyatörténet százszorta jobban inspirál, mint bármilyen leleplező sztori. Ha utóbbin csettintek is néha, igazából nem érint meg, nem az én világom. Érdekes, hogy régi olvasóim (negyvenvalahány évnyi betűvetés után talán mondhatom ezt…) ugyanígy vannak ezzel. Személyes találkozások alkalmával sosem a szériában írt Tollhegyen jegyzeteim karcos részleteiről kérdeznek, annál inkább a sorok közül néha kikandikáló kendermagos kakasomról, pulikutyámról, frissen ültetett kajszibarack-csemetémről.
Örülök ennek.
Nemrég egy idősotthonban élő kedves asszonnyal hozott össze a jó sors. Meglepődtem, amikor Éva néni réges-régi írásaim egyik visszatérő szereplőjéről – mint megtudtam, kedvencéről –, Szódás Sanyiról kérdezett. Él-e még az öreg csibész? – érdeklődött. – Egyáltalán létezett-e igazán, vagy csupán a fantáziám szülte? (Hát hogyne létezett volna, csak már odafönt jár az én édes barátom jó tizenhét éve.)
Szentül hiszem, hogy az igazi olvasók zöme sem a szügyig érő politikát szereti az újságban, hanem ezeket a »Szódás Sanyikat«. Próbálom megfejteni, miért. Ha már Sándor barátomat hoztam szóba, az ő példáján keresztül.
Az apró mátyásföldi szódacsináló műhely előtt egy ócska kis pad (vagy inkább így, egyben: kispad) állt. Betérő ember, ha sörét kortyolgatva – sört is lehetett kapni a műhelyben (sőt karcos féldecit is) – leült erre a kispadra, szinte varázsütésre megváltozott. Társalogni kezdett, szomszédja felől érdeklődött, az időjárásról merengett, máskor a bajnoki futballesélyeket latolgatta vagy épp a nagypolitikára legyintgetett. Esetleg csak nagyokat sóhajtott, mint akinek odabent, a vibráló, rút nagyvárosban, ahonnét az imént érkezett, erre nem volt módja. A műhely legfontosabb ingósága volt ez a néhány deszkából összeütött ereklye, a kispad. Sándor mondogatta is sűrűn, ha ő orvos lenne, bizony ezt írná föl (mármint a kispadon üldögélést) minden lelki nyavalyára, beleértve depressziót, fejfájást, magányt, szerelmi bánatot. Milyen igaza volt!”