Orbán elveszítette a vétójogot az EU-ban a jogállamiság kérdéseiben

„Hogyan értékeli a csúcs egészét?

Áttörés az, ami történt. Mondom ezt annak ellenére, hogy az elfogadott szöveg – diplomatikusan fogalmazva – többféleképpen értelmezhető. Ám maga az a tény áttörésként értékelhető, hogy megszületett a megállapodás, miközben a legtöbb politikus és megfigyelő az utolsó pillanatig szkeptikus volt a csúcs sikerét illetően. Az EU megmutatta, hogy nem mindig »béna kacsa«, és némi késéssel ugyan, de válaszolt a kihívásokra. Pozitívum az is, hogy egy járvány hozta a kényszert, amire válaszolni kellett, s nem azután jöttünk rá az együttműködés szükségességére, hogy szét is eshetett volna az Európai Unió, beláthatatlan gazdasági-társadalmi-politikai következményekkel. Az persze már más kérdés, hogy mennyit tanulnak a döntéshozók, hogyan kerülnek megvalósításra a programok. Végső soron azonban elfogadták nem csak a hétéves költségvetést, több mint ezer milliárd euró értékben, hanem mellette a 750 milliárdos újjáépítési tervet is, amin belül – mint ismeretes –   volt egy változtatás: az 500-250 milliárdos megoszlás helyett – a »fukarokkal« való észszerű kompromisszum eredményeként »csak« 390 milliárdos a vissza nem térítendő támogatás, miközben 360 milliárdra nőtt a hitelkeret.

Hol lát áttörést?

Az áttörést két területen tartom nagy jelentőségűnek az integráció jövője szempontjából. Közös vonásuk, hogy mindkettő föderálisabb irányba viszi Európát, amennyiben az unió következetes és világos politikát folytat a jövőben. Az első nagy áttörés, hogy először fordul elő, hogy az Európai Bizottság engedélyt kapott arra, hogy deficites lehessen a költségvetése.  A lisszaboni szerződés ezt a lehetőséget legvégső esetben teszi lehetővé, de – ahogy Lagarde az EKB elnöke mondta – rendkívüli időkben rendkívüli intézkedéseket kell hozni.

A második áttörés a fentebb már említett tény: nevezetesen, hogy a 360 milliárd eurós hitelt – amit azután leosztanak a tagállamoknak – nem az egyes tagországok veszik fel a nemzetközi pénzpiacokon, hanem az EKB. Ennek köszönhetően, számos eladósodott(abb) és jelenleg kevésbé versenyképesnek ítélt tagállam kedvezőbb feltételekkel juthat pénzhez, mintha saját maga lépne ki a piacra hitelfelvételi igénnyel. Ezzel az adósságok kölcsönössé tétele is bekövetkezik, s emellett bővül az eurózóna és az EKB szerepe. A hitelek – tagállamokra lebontott – visszafizetése 2027 után kezdődik, és tervek szerint 30 év áll a törlesztések rendelkezésére. Emellett az »ajándék« 390 milliárd eurót valamilyen formában a hétéves pénzügyi keretnek, vagyis az uniós költségvetésnek kell kezelnie. Ez pedig nem fog menni az uniós költségvetés emelése és új, saját uniós források bevonása nélkül. Ezzel pedig az EU szintén föderális irányba mozdul el. Ugyanis egyelőre az EU költségvetésének bevételi szerkezete úgy néz ki, hogy ennek túlnyomó részét a nemzeti hozzájárulások, s nem a saját források teszik ki. A saját források növelése óhatatlan lesz, azzal pedig tovább nő az EU szerepe a tagállamok életében.”