Kiabálni nevetséges, kussolni szégyen

„Még pihennie kell?

Egy-két napot még biztosan. Járni már tudok, remélem, nemsokára biciklizni is fogok tudni.

Hogyan lesz egy költőből biciklis futár?

Szórakozásnak indul, aztán szenvedély lesz belőle. Nagyon szeretek a városban bringázni, pláne így, hogy még pénzt is kapok érte. Biciklizés közben ráadásul iszonyú jókat lehet gondolkodni. Kicsit olyan üvegbúra érzés, benne is vagy a világban, meg nem is. A futárkodás egyébként csomó mindenben hasonlít az íráshoz: elemi szükségletet elégítesz ki, de úgy, hogy közben szinte gyermeki örömöt okozol. Aki maga is szokott kaját rendelni, az tudja: ez minden alkalommal buli, ünnep, kiskarácsony, kicsit olyan, mint kívánni valamit, aztán hipp-hopp, fél óra múlva már meg is kapni az ajándékot. Éjjel-nappal kék puttonyos nyári mikulások cikáznak a városban – én per pillanat szívesen vagyok egy közülük.

A futárság másik hasonlósága az irodalommal, hogy itt is kapcsolatot teremtesz, de magát a kapcsolatot nem kell működtetni, ápolni, fenntartani: kizárólag a »termék« által működik, ha működik. Számomra az irodalomban is az az igazán vonzó, komfortos és »testhezálló«, hogy nem kell közvetlenül kommunikálni, vitatkozni, győzködni, egyezkedni: becsengetsz, leteszed és csá.
Ha ízlik, ízlik, ha meg nem, akkor maximum legközelebb nem rendel. Vagy nem tőlem rendel. Vagy főz magának jobbat. Az írás: futárszolgálat, a futárkodás pedig színtiszta hermeneutika. Nem a semmiből teremtesz, mint Zeusz, nem »magadat adod«, mint egy közönséges földi halandó, hanem »csak« közvetítesz a világok között, mint mondjuk Hermész, az istenek hírnöke.

Bringázás közben persze az ember egyáltalán nem gondol ilyesmikre, egyszerűen csak boldog, hogy száguldozhat fel-alá, pláne karantén idején egy tök üres, orgonaillatú, csodálatos városban.

És ha ez valaki szerint gáz, akkor annak innen üzenem: szerintem 2020-ban József Attila-díjjal a hátizsákodban biciklisfutárkodni még mindig nagyságrendekkel kevésbé gáz, mint mondjuk MMA-, NKA- vagy éppen Térey-ösztöndíjból élni.

»Sziszegve se szolgálok aljas, / nyomorító hatalmakat. / Nincs alku – én hadd legyek boldog!« – mondhatnám, ha ez a fajta hisztérikus költői hév nem lenne ma már viccesen anakronisztikus.”