Gladiátor voltam egy magyar kórházban, így éltem túl

„Egy raktárban feküdtem, teljes csend volt, csak a hordágy nyikorgott, ha megmoccantam, de ez nem túl gyakran történt, mert vélhetően el volt törve egy csigolyám, és minimalizálni akartam az esélyét annak, hogy lebénulok. De valamit tennem kellett, mert már negyedórája feküdtem egyedül a neonfényes, csepegő mosogatóval és száradó rongyokkal teli helyiségben, és fogalmam sem volt, hogy jutok ki.

Néhány órája zuhantam le egy sziklafalról, behoztak a kórházba, azóta vizsgálatról vizsgálatra toltak, de a röntgenezés és a CT közt éreztem, hogy pisilnem kell. »Itt nincs vécé!« – rivallt rám egy fehér köpenyes, a betegtologató és az orvos közti mezsgyében bárhol elhelyezhető férfi, miközben elrohant. A következőnek a köpenyébe akaszkodva sikerült elmondanom, hogy ha nem tolnak el a vécébe, a helyszínen kell elvégeznem a dolgom. A fejét ingatva betolt ebbe a raktárba, kezembe nyomott egy kacsát, és eltűnt.

Szinte láttam magam előtt, ahogy az órájára pillant, rájön, hogy lejárt a műszak, és boldogan távozik, anélkül hogy bárkinek jelezné, egy renitens pácienst betolt a raktárba. Engem három évvel később találnak meg, amikor benyitnak valami festés miatt, hogy felfedezzék mumifikálódott, a kacsa köré fonódó testem.

A vízió hatására előbb halkan, majd egyre hangosabban hallóztam. Semmi. Akkor – mintha a 127 óra című túlélős filmben lennék – a falon tolom magam a gurulós hordággyal együtt, hogy eljussak az ajtóig. Újabb öt perc. Lihegve elérem az ajtót, és óvatosan, később már erélyesen kopogok. »Halló!« – kiabálok, miközben egyszerre érzem magam kiszolgáltatottnak, elkeseredettnek, és röhögök a bizarr helyzeten.”