„Egyvalami azonban sokáig reményt adott: a demokratikus útra tért Magyarország nem egymás ellen hergelte polgárait, nem leszámolni akart a pillanatnyi többség az aktuális kisebbséggel, hanem együtt élni vele. Nem bélyegezte meg egyik a másikat azért, mert nem ugyanazt a jövőt képzeli, nem ugyanazokat az értékeket vallja, nem ugyanazt az Istent választja, vagy csak nem ugyanarra a pártra szavaz.
Van, aki megélte, van, aki megtanulta: 1990. után már le lehetett írni a valóságot. Nem volt cenzúra, nem tiltottak, tűrtek és támogattak kritikus, semleges és kommunistabarát művészeket és véleményformálókat. Szabad volt összegyűlni, tüntetni, kritizálni és bármit beszélni a politikáról. Megjelent a gazdaságban a teljesítményelv is: aki jobban teljesített és többet tudott, könnyebben juthatott előre, miközben a jelentős részben elhibázott privatizáció például a közművek terén, az energetikában, vagy a mezőgazdaságban óriási, máig ható károkat okozott. Nem szabad viszont alábecsülnünk azt a tényt, hogy Magyarországon a rendszerváltás véráldozat és erőszak nélkül ment végbe, és hogy ennek révén hazánk végre csatlakozhatott oda, ahová ezer éve tart: az európai szövetségbe, amely harminc éve védi a békét és biztosít – sokszor eltékozolt vagy egyenesen elrabolt – fejlődési lehetőséget.
Most, harminc év múlva Magyarországon újra egy elnyomóvá lett rendszerben találjuk magunkat. A Fidesz új autoriter államot épít, ahol, az »aki nincs velünk, az ellenünk van« logikája roncsolja a társadalmat. Ma újra kirúgnak embereket az állásukból azért, mert kritizálják a kormányt, vagy csak mert nem hajtják végig a legkorruptabb vagy leghajmeresztőbb utasításokat. Ma a szegény és kiszolgáltatott emberek érdekében dolgozókat vegzálja a hatalom – pont úgy, mint a Kádár-rendszer azokat, akik szegénységről, vagy éppen a kapun belüli munkanélküliségről mertek beszélni.”